0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Hogy engesztel ki?

A kékbegy csivitelő pittyogása és a sűrűvé lett múlt – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval, ezúttal kicsit komolyabb hangvételben. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

Normal
0

21

false
false
false

HUMindig a kékbegy hangja jut eszembe elsőként, mikor a múltba vetem magam. Nem temetkezem belé, csak átutazóként járom sűrűjét. Mert sűrű; legalábbis sűrűvé lett. Lankás tópart, vízre hajoló fűz, s annak a tetején csivitelő pittyogás. Én a padon ülök, gyenge kíséreltet teszek, hátha rájövök ki a lárma forrása. Hamar félbe szakítja vizslatásom, inkább leszáll a partra, a közelbe. Apró, szürke hátú madár, mellén kék folttal, minek közepe vörös pont. A természet esztétikuma ez a parányi tünemény.

A reggel épp akkor fakadt ki harsogva a hajnalból, cipőm orra a harmattól gyöngyözött, ahogyan azt később a szemem tette. Aztán ő megmutatta mi hogyan működik, beültetett a csónakba, majdan én mint első tiszt, elkötöttem a ladikot. Kifutottunk. Ahogy én is mostanra az idővel. Pedig akkor ott minden volt, csak elmúlás nem. És nézd, most mivé lett.

Habzó csíkot húztunk magunk után, morajló dúst, hullámverést, mi elhalt a folyó oldalán. Bakcsó, szürke gém, bölömbika hevenyészett a sűrű nád rejtekén, mögöttük szép szál égeresek fogták közre a vizet. Ő tudta hova kell menni. Mindig tudta. A második mellékágnál jobbra, a bedőlt fűz után kicsivel. Ott sok a csuka. Mint rutinos tengeri medvék, ő kormányzott, befarolt, én a tatnál leengedtem a vasmacskát, kikötöttem magunkat, miképpen ő is kikötött máskor, valahol…

Katonákat vágott az ülődeszkán, rúd szalámit kínált hozzá, öblítőnek kakaót. Récék somfordáltak el a csónak mellett, illedelmesen néztek felénk, tán még biccentettek is egyet, aztán elnyelte őket a sűrű. A múlt. Mikor is volt, kopott naptár, sárga idő, elmúlt rég.

 Jártunk bozótba, terelni, várni. Télvíz idején kereplőmmel sétáltam a nálam fél fejjel magasabb gazosban. Csenderesbe bóklásztam, mikor nem volt meg a disznó a rálövés helyén. Zsigerelésnél lábat fogtam, azt mondta, ez szükséges a férfivá érésemhez. Nekem sem kellett több, fogtam hát a lábat.

Cigarettafüstben ittam almalevelemet, amíg ő a pultosnővel diskurált. Semmi tét, inkább a flört iskolapéldája. Öreg bútordarabok támasztották minden irányba a falakat, harsány és szótlan egyveleg vett körül, de valahogy romlott volt. Érezni lehetett a tekintetükben. Rajta is.

Ó, mennyi makett, puzzle és festés. A pepecselés és aprólékosság nagymestere. Azt tudta. Parányi ujjaimmal fogtam az ecsetet, s kényem-kedvemnek eleget téve tettem, amit művészetem akkor diktált. Kaptam a kezemre. Sosem vert, csak a szavaival. De azoktól féltem. Mint eredendően mérnökember, elkerülhetetlenül erőltette a számmisztika varázslatos világát, ami számomra épp annyira volt idegen, mint őneki a család. Ha most jellemezni kellene, azt mondanám: a magányos farkas. De talán csak egy elveszett lélek, akit útvesztőkbe csalt a sikerrel járó naivitás. Nem tudom, de azt igen, hogy szerelmes volt. Az italba és belém. Mi voltunk neki. De ezek szerint a másikat mégis valamennyivel jobban szerette nálam.

Megismertette velem első szerelmemet, mi máig húzódik pelenkás korom óta. Família hotel, Balatonboglár. Az üdülő parti kövein ücsörögve a spiccbotommal, pirospaprikába gyúrt megnedvesített kenyérbéllel a horgomon, megfogtam életem első halát. Aznap este másodmagammal fogtunk az üdülőnek annyit, hogy megtudtuk volna őket vacsoráztatni, kóstoltatni biztosan.

Robogón robogtunk kisutcákat szelve, megtanított irányítani, csak ő mindeközben elvesztette önmaga felett az irányítást. Egyik délután megálltunk az egyik utcában. Leállította a motort, felém fordult, és éreztem, hogy olyat akar mondani, amire még ő sem áll készen. Nemigen láttam félni, akkor a szemében mégis megtompult az élet fénye. Azt kérdezte, fogom-e szeretni, ha ő nem lesz. Nem értettem. Vagy nem akartam érteni. Azt feleltem, ő mindig itt lesz nekem. Megszorította apró praclim, leejtette a fejét, és olyat láttam, amit még őtőle sohasem. Sírt. Zokogott. Azt hiszem, ott döbbent rá hova jutott. Soha nem beszéltünk erről többé.

Elemiből való elballagásomon hamiskás boldogsággal bandukoltam a sorban. Valamiért nem tudtam örülni. Ő nem volt ott. Nem tudott eljönni, mondták. Én ezt természetesen azon nyomban magamra vettem. Napokkal később hívnak, hogy kórházba került. Gyenge az idegrendszerem, ezt jól tettetem, akkor azonban nem tudtam.

Róna utca, Uzsoki. Ő kókadtan fekszik a kórházi ágyon, vidám, igaz kissé sárgásan sápadt, de hát a kórházi koszt…tudjuk. Megborzolta fejem, leültetett maga mellé. Kórház szaga volt, utólag rájöttem az nem kórházszag. Négy nap múlva jöttem látogatóba ismét. Aludt. Nem volt szívem felébreszteni, tudtam, hogy az alvás a mindene. Mikor felálltam, székem nyikorgása keltette fel. Rám nézett bőrözött koponyájával. Nem tudott beszélni, csak magához intett, arra volt ereje. Kérdeztem hogyan van, de ő csak ingatta a fejét. Hosszasan nézett, opálos, üres szemekkel, amik álmatlan estéimen szürkülnek elő a sötétből. Nyitotta a száját, de szó nem hagyta el azt. Akartam tudni, tudok-e segíteni valamit, hogy jobb kedvre derítsem őt. Nem reagált. Akkora már nem láttam semmit. Mindent elmosott a könny, utólag ezt köszönöm is magamnak. Jobb így. Megsimította kézfejemet és lehunyta a szemét.

 Első csörrenésre felvettem a telefont. Egy idegen hang szólt bele, ettől felálltam a kanapéról. Nem szóltam, aztán kinyomtam. Lassan visszaültem a kanapéra. Leeresztettem mindkét kezem, mint két élettelen rongyot.

Búcsúzni kellett, de nem volt mit kisírnom. Körülöttem mindenki engem figyelt, hogy én miképpen érzem az érezhetetlent, és hogyan dolgozom fel a felfoghatatlant. Nem értettem, hisz’ nem történt semmi. Ez csak átmenet. Rövidke utazás, ami éppoly jó, mint amiket mi együtt átéltünk. Kissé haragudtam rá, hogy engem nem vitt magával, de tudtam, ha visszajön kiengesztel. Nem engesztelt ki. Nem jött vissza.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu