0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Szeretjük is, meg nem is a direkttermőket

Direkttermők alatt a szőlőfajták azon csoportját értjük, amelyek az amerikai Vitis labrusca leszármazottai, európai „vinifera-vért” nem is hordoznak. Nevüket onnan kapták, hogy részleges ellenállóságuk miatt alanyra oltást nem igényelnek, vagyis közvetlenül, direkt módon is képesek teremni. A termő fajták egy sokat vitatott csoportja ez, bizonyára sokan összekötik a nevüket a rókaízzel és a gyenge minőséggel.

Lassan 100 éve lesz, hogy rendeletek tiltják a szaporításukat, házikertjeinkben mégis rendre felbukkannak, a piacokon is keresik ősszel a csemegeszőlő-fogyasztók (sőt e sorok írója tavaly csodálkozott rá ízükkel töltött, kelt tésztás párnácskákra is). Sokan tehát mégis szeretik, ragaszkodnak hozzájuk. A történetük, külsejük, termesztési sajátosságaik bemutatása talán közelebb visz hosszú távú hírnevük megértéséhez.

Amikor a Földet jégkorszakok sújtották, a hideg nemcsak az állat-, de a növényfajokat is menekülésre kényszerítette. Ha nem is a lábasjószágokhoz hasonló sebességgel, de a növények is dél felé húzódtak az eljegesedés elől.

Európában ennek útját állták a kiterjedt kelet-nyugati irányú hegységek, ami sok növényfaj (köztük jónéhány szőlőfaj is) vesztét is jelentette.

Észak-Amerikában a hegyek észak-déli vonulatai mentén több eséllyel vészelhették át a lehűlést az egyes fajok. Ennek a földrajzi különbségnek is betudható, hogy a tengeren túl jóval több Vitis-faj kúszik a fák lombjára. Az emberi kíváncsiság és gyűjtőszenvedély, valamint a ragaszkodás az őshaza terményeihez hamar megindította Amerika és Európa között a növények cseréjét. A telepesek már a 16. századtól próbáltak ültetvényeket létesíteni az Újvilágban. A 17. századból pedig vannak feljegyzések, miszerint díszkertekben már jelen vannak amerikai Vitis-fajok, köztük a labrusca is. A bajok a 19. században kezdődtek.

A lisztharmat felbukkanásával megjelent az igény a termő fajták ellenálló képességére, erre tűnt alkalmasnak a rókaszőlő, így megkezdődött a vizsgálata, terjedése Európában.

Tudta?

A direkttermők fontos közös sajátossága, hogy mind a Vitis labrusca faj leszármazottai. Legszembetűnőbb külsőségük a bogyószíntől független sárga őszi lombozatuk. Ha valahol kéklő fürtöket látunk a gyönyörű, aranyló őszi lomb árnyékából előbukkanni, bátran kijelenthetjük: ez csak valami régi direkttermő lehet. Másik morfológiai hasonlóságuk már „bensőségesebb” jellegű. Terméseik ugyan kékek (Othello, Izabella) és sárgák (Noah, Fehér Delaware) is lehetnek, de a bogyók közös sajátossága a kocsonyás hús és a jellegzetes labrusca-íz. Ez a markáns karakter igen megosztó tulajdonság, sokak szerint még a lehetőségét is kizárja minőségi borokban való felhasználásuknak, míg mások éppen ezt keresik csemegéjükben.

Ez szabadította az újabb vészt az Óvilágra, hiszen elvileg a kontinensnyi pusztulást kiváltó filoxéra (szőlőgyökértetű) Vitis labrusca vesszőkön utazott át az Atlanti-óceánon, majd tarolta le az itteni ültetvényeket. Ekkor kezdődött meg a védekezési módok kidolgozása (szénkénegezés, árasztás), amelyek közül az alanyra oltás és a homoktalajok betelepítése bizonyult a leghatékonyabbnak.

A szaktudást igénylő oltványkészítés mellett viszont óriási szerephez juthattak azok az amerikai eredetű fajták is, amelyek rezisztenciájuk mellett termést is hoztak. Így kezdhette meg európai szereplését a direkttermők fajtaköre. Kontrollálhatatlan terjedésük, gyenge minőségük hamar tiltólistára tette őket, az 1920-as években (amikor ültetvényeink ötödét uralták) már rendeleti szabályozás született visszaszorításukra. Könnyű termeszthetőségük azonban hozzájárult, hogy egyes adatok szerint még az 1960-as években is a szaporítás több mint tizedét tették ki.

A filoxéravész utáni terjedésük fő mozgatórugója gyökerük ellenálló képessége és egyszerű termesztésük volt.

Rezisztenciájuk azonban minden tekintetben jelentősen elmarad alanyfajtáinktól és a később nemesített hibridekétől is. Gombás betegségekkel szembeni érzékenységükben egyéni különbségek is felfedezhetők.

Rothadásnak rendre ellenállnak, többségükben peronoszpórával szemben is toleránsak. A lisztharmat viszont veszélyeztetheti Othello-tőkéinket, ráadásul a hagyományos kéntartalmú szerek (a köszmétéhez hasonlóan) meg is perzselik a lombozatát.

Ha permetezés nélküli lugast szeretnénk nevelni, amelyről ízes csemegeszőlőt ehetünk, létezik jobb választás (Fanny, Eszter, Teréz). Ha még némi rozét is szeretnénk készíteni a reszliből, akkor is lehet más választásunk (Nero). Ha számítunk a korai első és egy kései másodtermésre, akkor sem a direkttermők a mi fajtáink (Zalagyöngye). De ha egyszerűen szeretjük az Izabella illatosságát vagy nem tudunk ellenállni az Othello markáns zamatának, bátran ültessünk pár tőkét házikertünkbe.

A tiltás alapvetően árutermelő ültetvényekre szól. Ez persze nem oldja meg a szaporítóanyag kérdését. De megnyugtatásul leírhatom, ha rezisztenciájuk el is marad az alanyfajtákétól, azért a direkttermőknél még működik a dugványozás.

Aki gyökeres szaporítóanyagot szeretne, annak is szolgálhatunk jó hírrel. Áruforgalomba kerülő bor csak borszőlőfajtaként kategorizált szőlőből készülhet, ez a direkttermők, elsősorban a piacokon keresett Othello szempontjából szerencsés kiskapu lehet. Csemegeszőlőként talán bekerülhet így a fajtajegyzékbe, és előbb-utóbb a szaporítóanyaga is hozzáférhető lehet.

Forrás: Kerti Kalendárium