A farok maga a hát színéhez hasonlóan feketés, de a tavaszi nászidőszakban a közepén széles, fehéres, gyöngyházfényű csík húzódik. A nősténynek nincs háttaraja, színezete a híméhez hasonló, de a hasoldal olyan sűrűn foltozott, hogy a narancssárga alapszín néha alig látszik.
A tarajos gőte a legészakibb területek kivételével egész Európában elterjedt.
Hazánkban mindenütt, az Alföldön és a dunántúli dombvidéken egyaránt előfordul, ha ott a szaporodáshoz nélkülözhetetlen vizet, tavakat, csatornákat, kubikgödröket, lápokat talál.
A tarajos gőte a szárazföldön meglehetősen lassú mozgású állat, nappal valami nedves helyen, fák gyökerei között, földi üregben, kidőlt fák alatt húzza meg magát. Gyakran többedmagával pihen.
A szaporodási időszakban nappal is aktív, tiszta vízben megfigyelhetjük a fenéken mozgó állatokat. A nőstény nem egészen egy hónap múlva lerakja körülbelül 400 petéjét. Egyenként ragasztja őket a vízinövények leveleire, néha a vízben heverő faágakra vagy kövekre. A kikelő lárvák a vízben fejlődnek.
A békákkal szemben, melyeknek a fejlődés során először a hátulsó lábpárjuk nő ki, a gőtéknek éppen fordítva, először a mellső lábuk jelenik meg.
Körülbelül három hónap múlva, miután kopoltyújuk fokozatosan visszafejlődött, és ezzel párhuzamosan tüdejük kialakult, a szárazra lépnek. A kifejlett állatokhoz hasonlóan a nappali órákra elrejtőznek, éjszaka mozognak és táplálkoznak.
Cikkünk Schmidt Egonnak a Kistermelők Lapjában megjelenő részletes írása alapján készült.