0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Páncélos fűnyíró: a sarkantyús teknős

Sok teknőskedvelő álma egy sarkantyús teknős (Geochelone sulcata). Tudni kell azonban, hogy hosszabb távon csak az tudja megfelelő módon tartani ezeket az állatokat, akinek van elegendő szabadtéri területe és egy melléképülete vagy egyéb használaton kívüli helyisége a hüllői számára.

Ám aki e feltételeket biztosítani tudja, az rendkívül impozáns megjelenésű házikedvencre tehet szert a sarkantyús teknősök „személyében”.

Lenyűgöző méretek

Ezek az állatok nem rendelkeznek különösen feltűnő mintázattal, ám méreteik lenyűgözőek. Ez ugyanis az egyik legnagyobbra növő szárazföldi teknősfaj. A fogságban tartott legnagyobb példány 83 cm páncélhosszúsággal rendelkezett, amihez 105,5 kg-os tömeg társult. Az átlagos méretű egyedek 30-50 kg közöttiek. Színezetük szalmasárga, halványbarna, hasi oldaluk mintázat nélküli. Éppen emiatt – más teknősfajokkal ellentétben – a fiatal állatok egyedi azonosításához nem a hasi oldalt fotózzák. A hivatalos eljárás keretében, a protokoll szerint, az egyedek cara­paxá­nak hátsó peremén látható csipkézett szegélyt örökítik meg az állatok felismerhetőségének érdekében. Tíz centiméter testhossz felett persze már ezt a fajt is mikrocsippel kell ellátni.

A sarkantyús teknősök Afrika sivatagos, illetve száraz szavannás jellegű területein honosak. Itt általában mély üregeket ásnak, hogy a nap elől menedékre leljenek, továbbá a nagyon száraz időszakokban nyári álomba is merülhetnek.

Ezeknek az állatoknak lételeme a napfény, a kerti talaj és a vadon termő növények nyújtotta táplálék. Tartásuk során tehát arra kell törekedni, hogy tavasztól őszig minél több időt tölthessenek a szabadban. A táplálék tekintetében nem válogatósak. Más teknősökkel ellentétben nemcsak a kétszikűek finomabb hajtásait fogyasztják el, hanem a pázsitfűféléket is előszeretettel legelik. Sőt, a téli időszakban a jó minőségű szénát is elfogadják, némi zöldség- és szépia-kiegészítéssel. Bár a szabadban ritkán jutnak folyadékhoz, fogságban tartva nyugodtan kínáljuk őket rendszeresen ivóvízzel – értékelni fogják.

Több méter mélyre is leás

Szabadtéri elhelyezésüket egye­sek úgy oldják meg, hogy a teknősöket keretre erősített drótfonatfedő alá helyezik. Ezt az alkalmatosságot aztán naponta odébb helyezik, ezzel tulajdonképpen legelőszakaszokat jelölve ki számukra. Hosszabbtávon azonban komolyabb helyet kell kialakítani nekik. A tervezés során nem csak azt kell figyelembe venni, hogy az állatoknak legyen lehetősége napozni, illetve árnyékba is vonulni. Fontos szempont, hogy ezek a teknősök a mellső lábaikon lévő megnagyobbodott sza­ru­pajzsok segítségével gyorsan és több méter mélyre is leásnak. Férőhelyüket ezért érdemes például betonvassal alapozni, és erre hordani a földet. Vigyázzunk, ha tömör betonaljzatot készítünk, az megtartja a vizet, és kiadós esőzések során megtelhet a kifutó csapadékkal. Télen egy kisebb helyiségben lehet elhelyezni a nagyobb állatokat, ahol lámpákkal alakíthatunk ki számukra napozóhelyeket. A fiatalabb példányokat terráriumban helyezhetjük el.

Szaporodásuk a szabadban az esősebb időszakokra tehető, ami nálunk a nyári időszakra esik. Az átlagosan 15, teljesen gömbölyű tojásból az utódok az akár a 200 napot is meghaladó inkubációs időt követően kelnek ki. A kis teknőseket az európai fajok fiataljainál is bevált módon kell felnevelni.

A faj a Washingtoni Egyezmény II. függelékének, illetve az EU „B” kategóriájának hatálya alá tartozik. Hazánkban egyedi azonosításuk kötelező, viszont EU bizonylatot nem kell kiállítani melléjük, csupán származási igazolást.

Forrás: Kistermelők Lapja