0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A levegő akrobatái: debreceni pergők

A pergőgalambok közös jellemzője, hogy szállás közben gyors egymásutánban átfordulások (általában hátraszaltók) sorozatát hajtják végre. A pergés a pergőgalambok veleszületett, öröklődő tulajdonsága.

Afiatalok is peregnek, de az életkor előrehaladtával a röptetett galambok pergése tökéletesedik. A hímek általában jobb pergők. A pergőgalambok az egy-kétfordulatos bukdácsolástól a 20-30 méter hosszú zsinórforgáson át a földig tartó forgásig mindenre képesek. A legértékesebbek azok a példányok, melyek minimális magasságesés mellett a legtöbbet forogják.

A pergés élettani alapjai nem ismertek

Sokan azt gondolják, hogy a pergőgalambok a ragadozó madarak támadása elől pergéssel, bukással próbálnak menekülni, ez azonban nem igaz: mivel a galambnak a pergése előtt a sebességét csökkentenie kell, esélye sem maradna menekülésre. A pergés élettani alapjai nem ismertek, egyes feltételezések szerint az agy működésének zavaraira vezethető vissza, más feltételezések szerint az egyensúlyérzés problematikája okozza. Tudományos vizsgálatok ezeket a feltevéseket sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudták.

Hazánkban az 1980-as évek óta importált birminghami pergő és a debreceni pergő a két legnépszerűbb pergő fajta, meg kell azonban jegyeznünk, hogy 2005 óta folynak kísérletek a magyar pergő kitenyésztésére, amely egyedek lényegében a birminghami pergő fajtából kiválogatott és továbbtenyésztett galambok.

Ha a debreceni pergő származását egyszerűen akarnánk leírni, úgy hivatkozhatnánk a szinte általános megfogalmazásra:

a debreceni pergőt Debrecenben és környékén az 1800-as évek utolsó évtizedeitől tenyésztették ki, a keleti pergő, a belső-ázsiai pergő és a perzsa pergő fajták keresztezésével.

Ha azonban a kitenyésztés körülményeire mélyebben is kíváncsiak vagyunk, úgy a szakirodalomban és a világhálón meglepő közlésekre is rálelhetünk. Az egyik ilyen leírás szerint az I. világháború előtt helyezték a k u. k (az Osztrák-Magyar Monarchia császári és királyi közös hadserege) törzstiszti állományába azt az őrnagyot, aki a debreceni Péterfia utcai laktanya egyik padlásterében tartotta a magával hozott pergőgalambokat, és ezek a galambok is részt vettek a debreceni pergők kialakításában. Egy másik leírás szerint a fajta „első példányát az 1930-as években egy huszártiszt tenyésztette ki a háza padlásán”. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy napjaink egyik legeredményesebb tenyésztője a debreceni illetőségű Váradi József is (nyugdíjas) katonatiszt, érdekes (de természetesen tudománytalan) kapcsolatot fedezhetünk fel a katonatisztek tenyésztői tevékenysége és a debreceni pergő között.

Orosz vér is csörgedez ereiben

A legvalószínűbb elmélet szerint a fajta kialakítása az 1882-ben Kis-Ázsiából importált pergőkkel kezdődött, melyet több fajtával is kereszteztek, s ezért az 1936-ban Lipcsében tartott galambkiállításon az itthonról vitt pergők külleme már oly mértékben eltért a keleti pergők küllemétől, hogy azokat keleti pergőnek nem ismerték el. Az új fajtát hosszas huzavona után (mivel a fajta kitenyésztésének komoly bázisai voltak más városokban is) debreceni pergőnek nevezték el. A fajta kialakítása során a tenyésztők a simalábú, emeltfarkú, ejtett szárnyú pergőket keresztezték az erősebb lábtollazatú, kevésbé farokemelős, de szintén ejtett szárnyú pergőkkel. Az orosz keringők bekeresztezésére például az időnként megjelenő rezgő nyak utal.

A debreceni pergő küllemének fő jellemzője a viszonylag hosszú, széles tollakból álló, ferdén felfelé irányuló farka, valamint lógó szárnyai, emellett fontos, hogy az evezőtollak hegye a talajt és egymást is érinti.

A zsírmirigy hiányával összefüggően a kormánytollak (farok­tollak) száma 14 vagy annál több, és az átlagosnál szélesebb zászlójú, hosszú tollból áll. A keskeny derékból induló kormánytollak enyhén kifelé irányulnak, és egymásra cserépszerűen záródnak úgy, hogy a farok hátsó széle kissé boltozott, hossztengelye ideális eset­ben a talajjal 60 fokos szöget zár be. A szélső tollak hegyei között mért szélesség 1-1 cm-rel meghaladja a vállbúbok közötti távolságot. A lábujjakat borító tollak az ujjak közötti réseket csaknem takarják. A szélső ujjakról növő tollak hozzávetőlegesen 2 cm hosszúak, és ívben hátrahajlók. A szín- és rajzváltozatokat illetően lehetnek egyszínűek, babosak, háromszínűek (almondok) és domináns vörösek (bronzok). Az egyszínűek fekete, vörös, sárga, fehér, fekete szalagos kék, kék-, vörös- és sárgafakó színben fordulnak elő, a rajzosak fekete-, bronz-, kék-, vörös-, sárga- és ezüstbabosak lehetnek. Háromszínűek esetében a fej, a nyak és a törzs krémsárgától mandu­la­barnáig változó alapszínű, az evezőkön fekete babozattal. A domináns vörösek és sárgák különböző mélységű fénylő bronzvörösek vagy sárgák, gyöngyházszínű farok- és evező-, valamint derék-, fenék- és lábtollazattal.

Forrás: Kistermelők Lapja