Az elmúlt bő két évtizedben, mióta Kiss Róbert a mentőállomáson dolgozik, több mint 2600 madarat engedtek szabadon felépülésük után. Mivel elsősorban ragadozómadár-mentéssel foglalkoznak, nem meglepő, hogy gyakorlatilag az összes hazai költő és vonuló faj – néhány igen ritka vendégtől eltekintve – megfordult náluk, a halászsastól a füles kuvikig.
Vadlúdfogás sólymokkal
A szabadon engedett madarak későbbi sorsát is – hála a színes gyűrűs jelöléseknek – ma már a szakemberek igen jól nyomon tudják követni, még több érdekes megfigyelésre tehetnek szert. Így például egy alkalommal egy mérgezett rétisas került a mentőállomásra tél elején, de márciusra már olyannyira megerősödött, hogy szabadon lehetett engedni. Néhány nap múlva Finnországból jelezték, hogy megkerült a madár, mégpedig igencsak kimerült állapotban. Kiss Róbert sokat gondolkodott ezen, s kirajzolódott, hogy a szóban forgó egyed – elengedését követően – erején felül szinte pihenés nélkül finnországi költőhelyére igyekezett. Nem késlekedhetett, hogy párjára még időben rátalálhasson.
A fióka még nagymértékben rá volt utalva a szülei segítségére, hiszen még nem tudta, hogyan, mire vadásszon. Amikor már kellően megerősödött, és el tudták engedni, rétisasokhoz csatlakozott a fiatal szirti rokon, ugyanis a Hortobágyon elsősorban rétisasok tanyáztak ekkoriban. Tőlük leste el a vadlibafogás rejtelmeit, s idővel kifejezetten vadliba-specialistává vált. Fiatal korát meghazudtolóan igen eredményesen vadászott ezekre a madarakra, annak ellenére, hogy a szirtisas zsákmánylistáján egyébként nemigen akad vadliba. Kiss Róbert kollégái is hosszú időn keresztül be tudták azonosítani a Hortobágyon a színes gyűrűvel ellátott, vadlibára vadászó példányt.
A tanyáról gyógyultan elengedett egyedek közül nem egyet Dél-Afrikából jelentettek vissza, sőt, egyszer a tiszafüredi polgármester levelet kapott Etiópiából, Amboi elöljárójától, melyben tájékoztatta őt, hogy a település határában egy Górés tanyán jelölt példány gyűrűszámát sikerült leolvasni.
Az utóbbi években sólymokat is felhasznál Kiss Róbert gyűrűző munkája során. Az erre kiképzett madarak a vadlibát kíméletesen megfogják, majd a gyűrűző a lúdra színes nyakgyűrűt helyez. Elsősorban nagy lilikeket és nyáriludakat jelölnek ezzel a módszerrel. A jelölt nagy lilikek közül láttak már néhány vonuló egyedet Olaszországban is.
Flamingó és borzas gödény
Amióta a színes gyűrűs jelölést alkalmazzák, igen sok új adathoz jutnak hozzá a szakemberek, így könnyebben megértjük, miért és merre vonulnak a vadlibák kontinensünkön. Például a hortobágyi nyáriludak jellemzően a nemzeti park területén mozognak, de olykor-olykor átrándulnak Szeged térségére és a Dunántúlra is. Kiss Róbert bízik abban, hogy Észak-Európából is hamarosan érkeznek adatok, megfigyelések a Hortobágyon jelölt példányokról.
A mentőállomáson fő cél, hogy a madarak minél előbb gyógyuljanak, megerősödjenek, és visszatérjenek a szabadba, de vannak olyan egyedek, melyeket sérüléseik miatt nem lehet újból visszajuttatni a természetbe – ezeket megpróbálják zárt térben szaporítani.
Ezeknek a madaraknak zárt térben történő szaporítása több célból is kívánatos: egyrészről a kikerülő fiatal egyedek a vadonélő állományt erősíthetik, másrészt a tenyésztés során olyan ismeretekhez is juthatnak a szakemberek, melyhez vadonélő egyedek megfigyelése során nem jutnának. A Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai az intézmény vadasparkjában, Hortobágy falu közelében már igen szép eredményeket értek el az ott elhelyezett sérült fakókeselyűk szaporításában. Ezek a madarak egy nemzetközi fajvédelmi program keretében már sérülten kerültek Magyarország területére, s itt oly jó elhelyezésben, gondozásban részesültek, hogy a fiókaáldás sem maradt el.
Érdekesség, hogy a Górés tanyán élő állatok sok különféle madarat vonzanak a tanyára, illetve annak környékére. Így ottjártunkkor a birkahodályban kuvik lakozott, Róbert pedig egy forró nyáron megfigyelt rózsás flamingót is. Ezt a madarat később mások is látták a környéken – le is fotózták. Egy alkalommal pedig, amikor a gazda éppen a tyúkjait etette, azok rémülten szaladtak el menedéket keresve. Miközben ő az eget kémlelte, egy jókora borzas gödény húzott el a feje fölött, egy igazi ősállat benyomását keltve.
Karakül és quessant
Kiss Róbert már ifjúkora óta tart juhokat. Még gimnazista volt, amikor édesapjával a szokolyai tsz-ből megvásárolta első merinói bárányait. Az évek során sok fajtát megpróbált tartani, tenyészteni, így hortobágyi és gyimesi rackát, őshonos és tejelő cigáját is. Végül, mintegy másfél évtizeddel ezelőtt, a karakül mellett kötelezte el magát. Vallja, hogy bárányainál nincsenek szebbek. A fajta mind a négy elismert színében tenyészti őket: feketében, barnában, szürkében és rózsaszínben. A rózsaszín némi magyarázatra szorul, hiszen köznapi értelemben nincs rózsaszín juh – ez világos téglavörös szőrzetet jelent.
Vannak országok, elsősorban a Közel-keleten, ahol a zsírfarkú juhok húsa mintegy másfélszer drágábban kel el, mint a többié. Mivel nálunk különösen az olasz felvásárlók igényeit igyekeznek kielégíteni a juhászatok, így elsősorban a dundi, táppal felhizlalt bárányok előállítása jellemző. A különleges ízvilággal bíró, kiváló biohúst adó karakül báránya pedig nem ezeket az igényeket elégíti ki. Elsősorban az olyan családi kisgazdaságok állata lehet, melyben önellátásra törekednek, a saját konyhán értékesül a hús. A karakül gyapja kiváló nemezalapanyag, s mivel többféle szín is előfordul a fajtában, festés nélkül is különleges színvilágot lehet varázsolni belőle. Ez a juh jól hasznosítja a gyepet, igen ellenálló, az ökogazdaságok eszmei fajtája. A hortobágyi állomány télen gyepszénát, valamint abrakot kap – kukorica, árpa és rozs keverékét.
Kiss Róbert egy hirdetési felületen olvasott először eladó quessant törpejuhokról, melyeket elfogadható áron kínáltak, így nem volt kérdéses számára, szert tegyen-e néhány példányra. Nyomban felkerekedett, hogy beszerezzen egy kost és két jerkét. A fajta méreteire jellemző, hogy nem nő 10-12 kg-nál nagyobbra – egy jókora óriásnyúl nemigen kisebb nála.
„Gyepfenntartó munkájukat” tökéletesen végezték, nem tettek kárt a kis fákban, sőt a kerítést sem szedték szét. Ezt kecskékkel nem tudta volna a gazda véghezvinni, aki nagyon bizakodó a fajta magyarországi jövője tekintetében, hiszen a világ számos országában elterjedt, jellemzően a háztájiban, a kisméretű biogazdaságokban.
Afgán viadortyúk, magyar agár
Az utóbbi években egyre több hazánkfia jutott el – legtöbbször munkája vagy hivatása folytán – Afganisztánba, így Kiss Róbertnek is egy ismerőse, aki egy falusi piacon különös megjelenésű eladó csirkéket látott. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, megvett néhány példányt közülük, melyek később Magyarországra kerültek. Ahogy növekedtek, úgy egyre több nehézségbe ütközött tartásuk, így Róbert kapta meg a gyönyörű állatokat, aki megfelelő csoportokban tágas helyen tudta őket elhelyezni. Azóta célirányosan próbálja ezeket a ritka baromfikat tenyészteni, melyek közül a kakasok 3-4 kilogrammot, a tyúkok 2-2,5 kilogrammot nyomnak. Nem sok tojást tojnak, de nem maradnak nagyon el e téren a hazai parlagi tyúkoktól. Viszont a nálunk tenyésztett legtöbb viadorfajtával ellentétben a tyúkok kiváló kotlási hajlammal bírnak, az összes elkotlana, ha gazdájuk ezt engedné. A család hús- és tojásellátásában játszanak fontos szerepet.
Kiss Róbert szeretné a fajtát a jövőben is fenntartani, megőrizni, bízik abban, hogy erőfeszítései nemcsak a magyar agár esetében, hanem a karakül és a quessant juhoknál is eredményes lesz, mások is meglátják bennük azt a szépséget, hasznosságot, amiért érdemes ezekért az állatokért áldozatot hozni. De reménykedik abban is, hogy a parlagi sasok hamarosan fiókával hálálják meg a mentőközpont röpdéjében a mindennapi gondoskodást.