0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Átkeltünk a Mátrán

Milyen is a vándortábor? Mint hét kirándulás egybefűzve? Mint a szokásosnál jóval hosszabbra sikerült aktív hétvége? Nem olyan, több annál!

Tavaly kipróbáltuk a vándortáborozást 12 diákkal a Pilisben. Maroknyi csapatunk jól összekovácsolódott, kitapasztaltuk, hogy milyen a katonai sátrakban, tábori ágyakon aludni, mire van szükség és jövőre mit hagyhatunk otthon. Az is kiderült, hogy mi ketten, középkorú tanárnők, még egész jól bírjuk az egyhetes túrázást. Így aztán idén kiválasztottuk a legnehezebb útvonalat: irány a Mátra!

Idei csapatunk gimnazistákból és egyetemistákból állt. Kicsit tartottunk a korkülönbségből adódó esetleges nézeteltérésektől, de szerencsére jól összebarátkoztak a fiatalok, találtak közös pontokat.

Számomra érdekes volt hallgatni, amint kirándulás közben egymás nyelvére tanították egymást. Igen, szó szerint egymás nyelvére, mert más generációhoz tartozónak sorolták be magukat, más filmeket néztek, más játékokkal játszottak stb.

Sirokról, a Mátra keleti széléről indultunk, a végcél pedig Tar település volt, a hegység nyugati szegélyén. Előre elhatároztuk, hogy menet közben megmásszuk a Kékest is. Kiderült, hogy a diákok közül többen még sosem jártak hazánk legmagasabb csúcsán, ők különösen várták az élményt.

Mindannyian tartottunk a második nap 20 kilométeres túrájától. Az első napon ugyanis csak egy picit melegíthettük be az izmainkat, mert csupán Sirok váráig kapaszkodtunk fel. (A szokásos esti vetélkedőnk egyik feladata az volt, hogy találjunk ki legendát a várból látható Barát- és Apáca-szikla keletkezéséről.)

A hosszú túrát gyönyörű időben, de nem túl melegben tettük meg.

Biológia-földrajz szakos tanárként már ekkor meséltem a Mátra vulkáni múltjáról, az elénk kerülő, éppen virágzó héjakút mácsonyákról.

Hosszabb megállót aznap csak egyszer, ebédidőben iktathattunk be. Ehhez egy csodás panorámájú helyet sikerült választanunk a Remete-bérc közelében. Mikor fáradtan, de büszkén megérkeztünk a Csevice Erdei Iskolához, luxus körülmények vártak bennünket, kőházban, ágyban alhattunk. Kedves vendéglátónk mindenben segített, finom vacsorát kaptunk. Hittük is meg nem is, amikor mesélte, hogy esténként körül szokott nézni egy róka az erdei iskolában, nem kell tőle félni. És valóban: még csak szürkült, amikor megjelent a kistestű róka (ha nem tudjuk, hogy évek óta idejár, kölyöknek hittük volna) és óvatosan, de bizalommal közelített hozzánk. Nem volt mivel megkínálnunk, de nem is lett volna helyes etetni. Így csak halkan beszéltünk hozzá, ő pedig végigjárta a szokásos útvonalát. Felejthetetlen élmény volt!

A program másik komoly kihívása a Kékest is meghódító túra volt. Bár csak kb. 17 kilométert gyalogoltunk, de nagy szintkülönbséget kellett legyőznünk. A csúcson persze elkészült a kötelező csoportfotó. Többen fölmentünk az adótoronyba is, ahonnan a tiszta időnek hála, messzire elláthattunk. Láttuk a közelgő viharfelhőket is, de szerencsére elkerültek minket.

A legnagyobb nehézséget a Kékesről leereszkedő, nagyon meredek szakasz okozta. Itt néhányan elbizonytalanodtak, kellett a lelki támasz az önbizalmuk megerősítéséhez.

Végül mindenki épségben lejött. Galyatetőn újra erőre kaptunk, a diákok lelkesen üdvözölték a tiszta, szállodai színvonalú vizes-blokkot. A kiváló vacsora után jött a meglepetés: éjszakai csillagászat. Fáradtak voltunk, estére lehűlt a levegő is, de a távcsőben látható sok szépség, az érdekes információk ébren tartottak minket egészen éjfél utánig. Az útvonalon két nomád táborhelyünk is volt, a Nagybükkfai-tisztáson és Fenyvespusztán, a Cseresznyés-torokban.

A WC pottyantós típusú, a fürdősátor hideg vizes, lavóros. Bizony ez is új tapasztalat volt sokaknak.

Nem nyafogott senki, kihívásnak tekintették a fiatalok. A közeli erdő pedig izgalmas, esti bújócska színtere lett. Aki nem vett részt a bújócskában, tüzet rakott, nyársat faragott, szalonnát szeletelt. A ropogó tábortűz a sötét erdő közepén semmivel sem helyettesíthető élmény!

Az egyik legszebb látnivaló ezen az úton az Ilona-völgyi vízesés. Romantikus völgyben, magasról hullik alá a víz. A sziklákat meg lehetett mászni, lehetőség adódott vadmálnakóstolásra, sőt egyik diákunk felfedezte az év rovarának, a havasi cincérnek egy példányát is. Később aztán többel is találkoztunk. Ez hazánk egyik legszebb bogara, ezt mindenki elismerte.

Terepi vezető vagyok, azért választom a gyalogos túrát, hogy megmutathassak minden érdekességet, ami a szemünk elé kerül. Az egy hét végére mindenki magabiztosan felismerte a bükköt, a gyertyánt, a barkóca berkenyét, a csertölgyet, tudta, hogy mi a szurdok-erdő, a hegység erdeit magassági előfordulásuk szerint sorba tudta állítani. Mindnyájan „lőttünk ki” erdei nenyúljhozzám (más néven nebántsvirág) magokat. Meg tudtuk különböztetni a tavaszi álganéjtúrót az erdeitől, a nagy fakopáncs odúját a fekete harkályétól, a varjak hangját a hollóétól, a gímszarvast a dámszarvastól. Kétszer is láttunk lábatlan gyíkot, már tudjuk, hogy nem kígyó. Van, akinek sikerült erdei siklót fotózni. Láttunk andezitet, elképzeltük, hogyan keletkezik a vulkáni hamuból és bombákból a tufa.

Amikor azt mondtam, hogy ezt nem muszáj megjegyezni, azt azonnal igyekeztek megtanulni a fiatalok, ilyen volt a „periglaciális kőtenger”, vagyis a jégkorszakban keletkezett, aprózódott kőfolyás, amin átkeltünk.

Köszönjük azoknak a munkáját, akik mindezt lehetővé tették! Még a diákok is megjegyezték, hogy milyen sokan dolgoznak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Tetszett nekünk a program, mindenki tapasztalt az egy hét során olyat, amit addig sosem. Számomra az egyik legszívmelengetőbb, félfüllel elcsípett mondat: Ide elhozom anyuékat is!

Frekot Erika
vándortábor-vezető
Budapest XIII. Kerületi Ady Endre Gimnázium

Forrás: A Mi Erdőnk