Így felértékelődtek a fogságban tartott állományok Európában, s ezek szaporulatai leginkább Kínában lelnek új gazdára. A rózsásflamingó-tenyésztésben a hollandok járnak élen. Náluk nem ritkák a több százas tenyészállományok sem.
A hím és a tojó között mindössze a jelentős méretbeli különbség az eltérés. Tavasszal mindketten szorgosan építik a mintegy 30 cm magas fészküket, mely lényegében egy sárkúp. A magasságnak a természetben igen nagy jelentősége van, mivel a vízszint emelkedésénél éppúgy védelmet biztosít, mint a talaj túlzott felmelegedése esetén.
A csőr fokozatosan alakul „flamingócsőrré”, ugyanis ha már kezdetben is görbe lenne, a szülők nem tudnák etetni fiókáikat begytejükkel. A galambok mellett ugyanis a flamingók a madaraknak az a csoportja, mely begytejet termel. A begytej színe a költés során változik: kezdetben élénkpiros, majd pedig szalmasárga lesz. Ez a flamingó piros tollazatának színezetét adó pigment, az ún. canthaxanthin mennyiségének csökkenésével magyarázható. Ennek az anyagnak pótlására – mely nélkülözhetetlen a sikeres fiókaneveléshez is – régebben sárgarépa, paprika és szárított garnéla szolgált az állattartóknál, ma már azonban a korszerű flamingótápok tartalmazzák e fontos anyagot, melyet még kiegészítenek apró rákokkal, kalciummal és vitaminokkal.
Ahhoz, hogy ez a faj szaporodni tudjon, nagyobb számban szükséges tartani őket. Amikor csak kisebb – 10-20 fős – csoportot sikerül összeállítani, a férőhely falaira elhelyezett tükrök segítségével lehet a madarakkal „elhitetni”, hogy egy nagyobb csapat tagjai.