Benedek Elek, a gazda

Sokak számára Benedek Elek csak a mesék világával kötődik össze, és képzeletükben egy ősz hajú apó mesél a gyerekeknek Székelyföld egy eldugott kis falujában, Kisbaconban. Kevesen tudják, hogy a föld szerelmese volt, saját birtokon gazdálkodott, ugyanakkor élete nagyobb részét Budapesten töltötte. Nemcsak meseíró volt, de lapszerkesztő, laptulajdonos és az általa szerkesztett tizennégy lapból mindössze három volt gyereklap. Mindemellett számtalan lapnak volt főmunkatársa, és életében több száz lapban jelentek meg írásai. Volt parlamenti képviselő, kalendáriumszerkesztő, krónikaíró, kritikus, fordító, néprajzi gyűjtő és sorozatszerkesztő, 1920 után,

Szülei gazdálkodók, belenevelődik a föld szeretete, megismeri a földművelés, gazdálkodás munkálatait. Ebből szakadt ki, amikor iskolába került, de budapesti évtizedei alatt sem tudta elfelejteni, és több írásának is központi témája lett a megművelt föld. Sok energiát ölt az ősi, szétaprózódott Benedek-birtokok egybegyűjtésére, majd idővel – már csak a teleket töltve a fővárosban – írói munkássága mellett belefogott a gazdálkodásba:

Benedek Elek Ne bántsd a fát   Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, Szép gyöngén nyúlj a leveléhez. Ágát ne törd, lombját ne tépjed, Hadd annak, ami, épnek, szépnek. Szeresd a fát!   Édes gyümölcsét várva-várod, S te mégis letörnéd a virágot? Szegény virág gyorsan elszárad, S te bánkódnál majd, késő bánat. Ne bántsd a fát!   Fa lombja közt viharban, vészben Lám meg se ring madárka fészke, Fáradt ha vagy, leülsz alája, S elszenderít madár danája. Szeresd a fát!   Anya ő is, minden levélke Egy-egy gyermek, gonddal nevelve. És gyermek minden ágacskája, Szeretettel tekints fel rája. Ne bántsd a fát!   Mindaz, kik fákat ültetének, Sírjukra szálljon hálaének, Ásóval is költők valának, Szép lombos fákról álmodának. Szeresd a fát!

„Hogy száznál több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát, bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese; s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé…” (Édes anyaföldem, 1920.)

Ugyanakkor keserűen tapasztalta: „Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem tanitja meg. ››Ne bántsd a fát!‹‹ – tanitják az iskolában, sőt a fának hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak, öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni? Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már földön hever.” Ezen élményei miatt is vált egyik nagy pártolójává és szószólójává a Chernel István ornitológus által 1902-ben kezdeményezett Madarak és fák napjának. Fa- és madárvédő verseit évtizedeken keresztül szavalták iskolai ünnepélyeken.

Így történik ez akkor is, amikor „Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a ››német rozs‹‹, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag tizenötöt adott. (…) Az atyafiak hümgetnek, hogy igy meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén igy van, de ki tudja, hogy lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz, mint lesz. A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már tizenhat magot adott a ››német rozs‹‹. (…) Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis csak kedvet kap rá egyik-másik, (…) s ma a kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német, akarom mondani a ››pesti‹‹ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a pesti ur ››hozta bé‹‹”.

Mintagazdaságában maga is kiveszi a részét a kétkezi munkából. Kedves munkája a kaszálás, melytől felesége óvni szeretné, ezért sokszor hajnalban „szökött ki” e munkát végezni. Egy többórás hajnali kaszálás után felhevülten és felindultan ült le levelet írni, megírni fájdalmas lemondását a – rossz kezek közé került – Cimbora c. gyereklap szerkesztéséről, amikor agyvérzést kapott, s két nap múlva elhunyt.

Perjámosi Sándor,
a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Szakkönyvtárának vezetője