Szülei gazdálkodók, belenevelődik a föld szeretete, megismeri a földművelés, gazdálkodás munkálatait. Ebből szakadt ki, amikor iskolába került, de budapesti évtizedei alatt sem tudta elfelejteni, és több írásának is központi témája lett a megművelt föld. Sok energiát ölt az ősi, szétaprózódott Benedek-birtokok egybegyűjtésére, majd idővel – már csak a teleket töltve a fővárosban – írói munkássága mellett belefogott a gazdálkodásba:
Benedek Elek
|
„Hogy száznál több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát, bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese; s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé…” (Édes anyaföldem, 1920.)
Ugyanakkor keserűen tapasztalta: „Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem tanitja meg. ››Ne bántsd a fát!‹‹ – tanitják az iskolában, sőt a fának hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak, öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni? Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már földön hever.” Ezen élményei miatt is vált egyik nagy pártolójává és szószólójává a Chernel István ornitológus által 1902-ben kezdeményezett Madarak és fák napjának. Fa- és madárvédő verseit évtizedeken keresztül szavalták iskolai ünnepélyeken.
Így történik ez akkor is, amikor „Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a ››német rozs‹‹, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag tizenötöt adott. (…) Az atyafiak hümgetnek, hogy igy meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén igy van, de ki tudja, hogy lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz, mint lesz. A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már tizenhat magot adott a ››német rozs‹‹. (…) Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis csak kedvet kap rá egyik-másik, (…) s ma a kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német, akarom mondani a ››pesti‹‹ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a pesti ur ››hozta bé‹‹”.
Mintagazdaságában maga is kiveszi a részét a kétkezi munkából. Kedves munkája a kaszálás, melytől felesége óvni szeretné, ezért sokszor hajnalban „szökött ki” e munkát végezni. Egy többórás hajnali kaszálás után felhevülten és felindultan ült le levelet írni, megírni fájdalmas lemondását a – rossz kezek közé került – Cimbora c. gyereklap szerkesztéséről, amikor agyvérzést kapott, s két nap múlva elhunyt.
Perjámosi Sándor,
a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Szakkönyvtárának vezetője
Facebook
Twitter
Google+
LinkedIn
Print Mail
Print PDF
