0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A salánki hordó reneszánsza

Vajon a bodnárok mikor, az év melyik szakában lélegezhetnek fel, ha csak egy rövid időre is? Ebben a szakmában van-e egyáltalán holtszezon? Vagy modern világunkban az egész mesterség lassú halálra van ítélve?

Csaknem valamennyi falusi háztartásban használatos edény műanyagból meg fémből készül? Azt tudjuk, hogy nagyobb borászatokban szinte minden folyamat irányítottan, hűthető-fűthető acéltartályokban zajlik.

László Árpád bodnármester a szülőfalujától, Salánktól mintegy 8 kilométerre fekvő Sárosorosziban találta meg élete párját, oda ment vőnek.

Ám 15 év elteltével is ezer szállal kötődik a kuruc hagyományaira oly büszke Salánkhoz.

Ott, a híres Hömlöc-hegyen terül el 1,5 hektáros szőlőbirtoka, amit testvérével, Attilával közösen gondoz. Most is onnan érkezik a megbeszélt kora esti időpontra, és friss forrásvízzel kínál, amit a Gálok kútjából mert. Ez a kút, mondja, akárcsak a másik, amelyet Mikes Kelemenről, a nagyságos fejedelem hűséges apródjáról neveztek el, megvan már vagy 400 éves. Ezen a tölgy­erdőkkel borított tájon legalább ennyi időre nyúlik vissza a szőlőtermesztés és a hordókészítés története.

Pontosabban, félezer esztendővel ezelőtt már igen sok itt élőnek komoly bevételi forrása volt az itt termett bor és az itt készített hordó.

– Maga a pince, a hordó és természetesen a bor Rákóczi visszaemlékezésében is többször megjelenik – emlékeztet a fiatal gazda. – Amikor a szabadságharc elején a fejedelem szerencsésen elfoglalja Munkács várát, katonái bizony a győzelmet úgy ünnepelték meg, hogy három napon át az itteni kocsmákban, pincékben tivornyáztak. Rákóczinak végül is elege lett az egészből, s a krónikák szerint a „hordók fenekét mind beverette”. Képzeletemben többször felvillant már ez a jelenet, magam előtt látom ezeket a hordókat, melyeket vasabroncs helyett akkor még hajlékony mogyoróvesszők fogtak össze. A természet rendje szerint a mogyoróvessző a vizes pincékben 2–3 év alatt elkorhadt, újra kellett fonni. Az értékekre ügyelő, szorgos és takarékos eleink nem várták meg, míg a mogyoróvessző teljesen tönkremegy, s az újrafonással a velünk rokon szakma képviselőit, a pintéreket bízták meg. Tudni kell azt is, hogy akkoriban minden hordó alá egy hasonló nagyságú félfenekű faedényt helyeztek, ha netán mégis megtörténne a baj; ez volt a kármentő.

– Azóta sokat változott a világ, ám a műhelyben szétnézve azt látom, hogy rengeteg a régi szerszám, és sokuk éle szépen csillog, ami azt jelzi, hogy használatban vannak.

– A nagyobb hordógyárakban ma már szinte minden munkafolyamatot gépesítettek. Nálunk ez nem lehet cél, mert nincs értelme olyan hatalmas műhelyt építeni, ahol 10–12 nagyméretű gépet elhelyezhetnénk. Aztán az öcsémmel ketten szaladgálnánk egyiktől a másikig. Nálunk a szakma továbbra is komoly fizikai munkát igényel.

– Mégis, van, aki a mesterséget továbbvigye?

– Örömmel mondhatom, hogy Salánkon közel egy évtizede nem csökkent az aktív bodnárok száma. Úgy látom, az a tizenöt fő, akiknek jelentős része középkorú, már nem akar váltani, nem néz más munka után. Mindez elsősorban annak köszönhető, hogy nyitottak vagyunk a világra, gyorsan reagálunk arra, hogy mit igényel a piac.

– Én meg idáig azt hittem, hogy ebben a felgyorsult világban a bodnárok testesítik meg az örök állandóságot, akik időnként százhúsz éves szerszámokkal, és még a nagyapától ellesett mozdulatokkal dolgoznak.

– Mielőtt erre a felvetésre válaszolnék, hadd mondjam el, hogy a salánki bodnárok közül tizenhárman régi bodnárdinasztiák leszármazottjai, velem, illetve testvéremmel együtt. Ám ketten, úgymond, nemrég csatlakoztak hozzánk. Talán nem véletlen, hogy ők igencsak nyitottak és befogadók minden új iránt, amellett, hogy a régi eljárásokat és szakmai fogásokat is nagyon jól ismerik.

Az is könnyen előfordulhat, hogy a bodnár szakma iránti vonzalom, vagy inkább szenvedély lappang egy ideig, hogy aztán két-három generáció múlva ismét a felszínre törjön.

Nem véletlen, hogy a múlt század közepén az akkor még 3 ezer lelket számláló településünkön olyan jelentős hordógyár működött, amelyik 260–270 embernek adott munkát. Az ott dolgozók közül közel száznak otthon is volt műhelye, tehát egyedül, minden segítség nélkül el tudták készíteni a különböző űrtartalmú boroshordókat éppúgy, mint a sózót, a présből kifolyó mustot felfogó metszést, a káposztásdézsát stb.

– Most már értem: ki tudja melyik felmenője űzte ezt a szakmát a szóban forgó két új bodnárlegénynek!

– Én meg azt nem hittem volna, hogy 22 éves koromban elkészítem az első whiskys hordót, aztán meg a barrique hordók tucatjait. Mert ezekre errefelé egyre nagyobb az igény. Ha azt mondjuk, hogy Európa nyugati és déli részén mostanság divat a borokhoz érteni, akkor azt is látnunk kell, hogy Ukrajnában egyre több biztos egzisztenciájú egyén készít szívesen jóízű gyümölcspárlatot, például almából calvadost, míg mások mind finomabb whisky előállításával próbálkoznak, főleg kedvtelésből. De ahol nagy a baráti kör és a rokonság, ott évente több hordónyi égetett szeszes ital is elfogy, illetve elajándékozódik. Nálam például többnyire öt-hat hordót rendelnek a hágón túli kuncsaftjaim. Az is megfigyelhető, hogy Ukrajnában az az étterem, amelyik ad valamit magára, rendelkezik valamilyen italkülönlegességgel, ami többnyire tömény szeszből készül.

A barrique hordókat pedig itteni gazdatársaim is szívesen vásárolják, hisz ne feledkezzünk meg arról sem, hogy hódít egy másik divat is: errefelé is mind többen szeretnének minőségi borokat készíteni.

Barátaimtól hallom, hogy az idei borszőlő egy része valószínűleg a Kárpátok túloldalára kerül, mivel az ott élők vásárolják fel azzal a céllal, hogy maguk készítsenek bort belőle. Remélem, előbb-utóbb ez sikerül majd nekik, hisz ambiciózus egyénekről van szó, és az internet korában minden fontos információhoz könnyen hozzá lehet jutni, így a világhálón a borkészítésről is rengeteg anyagot találunk. Pár év alatt pedig némi tapasztalatra is szert tudnak tenni.

Amúgy pedig mind a whiskys, mind a barrique hordók készítését magyarországi kollégáktól sajátítottam el. Az utóbbi években több tanulmányúton is részt vettünk. Jártunk Szigetváron, Erdőbényén, Sárospatakon stb. Bizony fontos tudni, látni, milyen újdonságok honosodtak meg a szakmában, egyáltalán, érezni, hogy merre tart a világ.

– Végül is mikor lazíthat egy keveset a bodnármester?

– Nálunk igazából nincs holtidény. Annak nagyon örülünk, ha az előrelátó gazda még a nyár elején közli velünk, hogy szüretkor milyen hordó(k)ra lesz szüksége. Így aztán a megrendelés teljesítése akár október közepéig is elhúzódhat. De akkor már a káposztás dézsák szezonja is beköszönt, és nyakunkon a disznóvágás. A sózó továbbra is megtalálható csaknem minden olyan falusi háztartásban, ahol egyedül nevelik fel a téli hízót. Télen aztán a kisebb űrtartalmú edények – puttonyok, tölcsérek stb. – kerülnek sorra. No és a hidegek beálltával készítjük elő az alapanyagot, szerezzük be a rönkfát, azt hasogatjuk, fűrészeljük.

Hordót csak olyan anyagból szabad készíteni, amelyiket kint, a szabadban 2 éven át szárította a nap, verte a hó és az eső, szikkasztotta a szél, így edződött.

Ma már a dongának való anyag többségét ugyan fűrészelik, ám ha a rönk között akad arra érdemes, akkor vesszük a fáradságot, és a régi módszerrel felhasogatjuk. Ebből lesz a prémium minőségű hordó.

– Szerencsére a külhoni magyar értéktár összeállítóinak figyelmét nem kerülte el a salánki hordó, mely végül is a beregi szőttessel, a vereckei emlékművel és a Kárpátalján tovább élő Rákóczi-kultusszal együtt ebben a lajstromban vidékünket képviseli.

– Évszázados hagyományról van szó, mely feltétlenül érdemes arra, hogy megőrizzük és továbbörökítsük. Ez részünkről tudatosan vállalt feladat. Minden nagyobb népünnepélyen ott vagyunk, s ezeken az alkalmakon az érdeklődők szeme láttára készítjük el a hordót. Nagy örömömre szolgál, hogy ilyenkor többnyire népes közönség vesz körbe bennünket.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság