A két borvidékre eredetileg fehérborok voltak jellemzőek, csak a XX. század elején jelentek meg a kékszőlők.
Beregszász környéki Borvidék – régen Alsóbereg-Ugocsai Borvidék – dicső múltat tudhat magáénak. A XIX. században a vidéket „Kistokaj” néven is illették, jobb volt az aszútermés Beregszász környékén, mint Hegyalján, mivel mindig jókor jött az eső, amit száraz ősz követett. Tokaji gazdák vásárolták fel a beregszászi termést. Ez volt a borvidék első aranykora, amely tartott a századfordulóig, a filoxéravész elterjedéséig.
„Sajnos az első világháborút követően Csehszlovákiához csatolták Kárpátalját, s a szőlőtermesztés háttérbe szorult”- magyarázta a fiatal szakember, hogy inkább a csemegeszőlő telepítést támogatták. A második világháborút követően – amikor a Szovjetúnió részeként jegyezték Kárpátalját – elvették a gazdáktól a területeket, létrehozták a nagyüzemeket. A meredekekről – ahol a minőségi szőlő termett – lehozták a síkvidékre, ahol csak a direkttermő Izabella és társai tudtak megtelepedni. Ezekből alkohollal erősített édes borokat készítettek, az ukrán fogyasztók ezen nőttek fel.
„Óriási hátránnyal indultunk a minőségi bortermelés terén” – kanyarodott vissza napjainkba a szakember, egy generáció kiesett, s a következő sem tudott megélhetés szerűen foglalkozni vele. Ugyanakkor az elmúlt tíz évben hatalmas fejlődésnek lehettünk tanúi. Ez köszönhető annak is, hogy
Ehhez nagy segítséget nyújtott Magyarország az Egán Ede gazdaságfejlesztési támogatással. Van aki tartályt, Varga István prést vásárolt a gazdaságába.
Itt a területek elaprózódtak, ezért is tűzték ki célul, a gazdák földhöz juttatását, ezzel is biztosítva az alapanyagot. Átlagosan két hektáros birtokokon dolgoznak, de a legnagyobb is alig hét hektáros.
Beregordó, Beregszász, Kígyós, Muzsaly, Bene egybefüggő szőlőterület volt több mint száz éve, 1859-ben 50 kilométer hosszan futott a déli hegyoldalakon, 300-400 méteres tengerszint feletti magasságban. Ennél valamivel kisebb volt a Szerednyei Borvidék, s nem csak északabbra fekszik, de lankásabb dombok, fennsíkok jellemzik a termőhelyet.
Mivel sok ország fennhatósága alatt állt Kárpátalja, így sok hatás érte az ágazatot is. A csehek alatt Chasselas-t ültettek, majd jöttek a direkttermők, az Izabella, a Noah, a Delavári, ezt követték ukrán- illetve a világfajták. Napjainkban a bőség zavarával küzdenek.
Ma két nagyobb gazdaság határozza meg a borvidéket, amelyek 250 illetve 160 hektáron dolgoznak, a kistermelők pedig összességében alig érik el a 70 hektárt. Mindez csak töredéke a dicső 4000 hektárnak. Emiatt magasak a szőlő felvásárlási árak.
A megújulás egyik gátjaként az ukrán törvényeket említette a szakember, amiben nehezen tud a borágazat fejlődni. Itt nincsen állami támogatás a telepítésre, sok helyen földmoratórium van életben, így nem jutnak a gazdák területekhez.
– mutatott rá Varga István, hogy rövidebb tenyészidejű kék fajták biztosan beérnek, a fehérek mindig hozzák a formájukat. A fogyasztók az alkohollal erősített édesborokon szocializálódtak, késői szüretből ezeket az igényeket is ki lehet elégíteni. A Traminit tőkén hagyják 23-25 mustfokig, amiből félédes bort készítenek, emellett lágyabb, de száraz borokkal is meg lehet nyerni a közönséget.
A két hektárnyi saját területe mellett Varga István másfél hektár termését vásárolja fel. Kizárólag palackozott borokat értékesítenek, amelyben kiemelt a turizmus szerepe. Borkóstolókat tartanak, amelyek után szívesen rendelnek a résztvevők. Terveik szerint boraikkal szeretnének Magyarországon is megjelenni.