0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Elveszett remete

"Már nem is emlékszem igazán, csak az utolsó hajnali cserkelésre, az utolsó közös vadászatra." – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval, ezúttal kicsit komolyabb hangvételben. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

Azt válaszolta hajnalban indulunk, pedig a kérdést be sem tudtam fejezni. Az idő ekkortájt már beleöregedett az éjszakába, pedig az ablak sötétjében kopasz fák óvatos hajlongása hívogatott kifelé. Ropogva szólt bele a tűz kettőnk néma közegébe, és csak néha lehetett hallani, amint a szél nekifeszül az aggastyán falaknak. Benn vén berendezés beszélt régmúlt emlékekről, melyeket se én, se apám nem tudott visszaidézni. Az azsúrozott szőnyegen Zsinór kutya kucorgott összébb édesapám csizmája mellett, félig bóbiskolt gazdájával együtt, csak az én szememre nem jött álom.

A semmi közepébe meredtem, abba a titokzatos éjszakába, ahol a susmorgás és sóhaj idegen fülnek csak felerősödő szélzúgás. Azon töprengtem, vajon miként lüktet a város;

aortái a pulzáló utak, erekként behálózva azt, amit majd vérrögként dugít be a forgalom, és egész városrészek kezdenek lassan elzsibbadni.
Mint tegnap éjjel egy szélütést kapó városnegyed villamosmegállójában a lány, aki sírva nevetett, üres tekintetében kétségbeesés morajlott, körülötte közöny arcai meredtek okos kijelzőkbe. Itt az érdektelenség is közömbös, mint annak a lánynak, akinek akkor épp egy parány figyelmesség mentőövként szolgált volna a fullasztó tömegben.
Minden részlet elvész, míg itt az ablakon kémlelve az utolsó neszre is felfigyelek, és minden rebbenésnek jelentősége van. Észreveszem, hogy kezeim májfoltosak lettek, arcom nyúzott és barázdált az idő ekéjétől. Húsz év, mondom. És mintha most lett volna. Húsz éve bóbiskolt el apám Zsinórral, már nem is emlékszem igazán, csak az utolsó hajnali cserkelésre, az utolsó közös vadászatra. Aznap éjjel nem aludtam semmit, és ez így ment éjszakákon át, ahogy a lány várt a körúton az utolsó villamosra. Házasságunk éveiben a jövő akkortájt gondtalan játszadozás volt, az élet ajándék és habzsolás, és nem maradt végül semmi más, csak a magány, ahogy belém égette azokat a sokatmondó emlékeket, míg én itt maradtam, apám házában, erdő ölelésében. Éjszakai remete vagyok. Fekete csuhámat magamra öltve csak a csillagok figyelme kísér a fasorokig, ahova eltemettem és magam mögött hagytam mindent. Hegyekbe vonultam, hogy megérinthessem az eget, végső búcsúval foghassak kezet édesapámmal. Mosolyogva köszön, látom vonásait a Nap korongjában, apró könnyeit a hófödte hegytetőn megcsillanó napsugarakban.
Siratja, amit nem mondhatott el, mit nem mondhat el már többé, és ha elmondta volna, más lett volna minden.

Szirti sasok köröznek a fejem felett. Várják, mikor köszönök el én is. Étlen-szomjan várom, hogy magához szólítson az Isten. Felejthessek végre, amit nem engedett az őrlő magány. Lehunyom szemem, érzem, ütött a pillanat. Nincs idő, csak üresség és csönd. Lassan nyitom fel szemhéjamat az új kezdet reményében. Csilingelő zaj üti meg fülem, miközben egy lány fölém hajolva vállamra teszi a kezét. Tekintetéből a tűz oszlatta fel a ködöt. Gyengéd hangon figyelmezet: itt a villamos, gyere, még lekéssük!

Forrás: magyarmezogazdasag.hu