A feljegyzések szerint ez a szőrszerű tollképződménnyel bíró fajta Európában már az 1700-as években megjelent, hozzánk viszont csak a XIX. század végén jutott el. Leginkább fehér színben tartották, később pedig a sárga és a fekete is közkedveltté vált.
Különösen keresettek a gyöngyösszürke, kendermagos, többszegélyes ezüstfogoly és a többszegélyes fogolyszínű egyedek. E fajtánál megengedett mindkét nemnél a szakáll is. A bőr- és a fejdíszeknek kékesfeketéknek kell lenniük, s húsuk, sőt még csontjaik is sötét színűek. A sötét színű húst a kínaiak különösen nagyra értékelik – gyógyászati célból még ma is gyakorta fogyasztják. A gyógyhatás azonban tudományosan nem bizonyított.
A tollhorgok hiánya, melynek a különös kültakarót köszönhetjük, recesszíven öröklődik. Azaz, ha egy más fajtával keresztezzük a selyemtyúkot, az utódok mindegyike elveszti „selymességet”.
Így bátran ajánlható olyan kisgyermekes családoknak is, akik szeretnének a tyúkokkal szorosabb kapcsolatot kialakítani. Mivel ezek a madarak nem repülnek, így kifutójukat elég, ha mintegy 80 centiméter magas kerítéssel vesszük körül. A hidegre nem érzékenyek, a betegségekkel szemben ellenállók, tojáshozamuk viszont szerény: évente nem több, mint 120 darabbal hálálják meg a gondoskodást.