Bár kötelező, szerintem jóval több füljelző nélküli kecske van az országban, mint krotáliás. Kutyáknál már talán megfordulni látszik a trend, és az egyedi azonosítóval, azaz chippel rendelkező példányok száma több, de a kecskét és a birkát még manapság is elfelejtik jelölni.
Pedig a törvény elég egyértelmű, és az állattartók rájöhettek volna már, hogy az ő érdekeiket is szolgálja a rendszer. Ha eltűnik, ellopják, ha vásárláskor egészségügyi, tenyésztési garanciális gondok merülnek fel (akad jó pár), ott az állat azonosítója a tetoválással együtt, és nem csak annyi, hogy „az a nagy szarvatlan, fehér kecske, ott ni”, a többi sok fehér kecske között…
Kóbor kecskék
Tatabánya térségében évekig „tartotta rettegésben” az ott élőket és a Turul környékén kirándulókat egy méretes bak. Eredetileg egy baleset folytán szökött meg teljes háremével, és sokáig a Pes-kő és a Turul emlékmű közötti részen kóboroltak. Vadászok, állatvédők, természetvédelmi őrök próbálták őket befogni. Az anyák és a növendékek apránként lemorzsolódtak, befogásra kerültek, a bak azonban mindenkit kijátszott. Azután egy kutyasétáltató fiatalember vette a kezébe a helyzetet, hosszú hónapokon keresztül hordva neki almát, péksüteményt, nyalánkságokat, ha kellett, vizet, és sikerült nagyjából magához szoktatnia a „Rémet”. Befogták, elszállították. Volt, aki örült, volt, aki nem, de az biztos, kisgyerekes szülő nem szívesen találkozik az erdőben egy igen méretes trófeát viselő öreg kecskebakkal, pláne nem párzási szezonban, amikor esetleg a bak két lábon pózolva közeledik.
Néhány hete a hatósági állatorvosom hívott fel, hogy jön létszámot ellenőrizni, mert valaki bejelentette, hogy kinn csavarognak a kecskéim. Persze, az enyémek megvoltak, de a közeli falu egyik utcájában akkor már több mint egy hete dúlt és fosztogatott, amúgy vidám kecske módra, két fiatal, tavaszi bakocska. Az ott élők már a hajukat tépték, így lett hatósági az ügy: kiskert nem maradt ép, kutya nem maradt ép eszű a környéken. A tulaj, hivatalosan nem lett meg. A tulaj öccse levelezgetett a közösségi oldalon, mondván, bocs, rossz a kerítés, de ezen kívül semmi nem történt. Végül néhány markos legény elkapta, és elvitte őket.
Városszéli horgásztó. Pecás ismerősöm kimentett a tóból egy fuldokló kecskét, megkötötte maga mellé egy fához, míg pecázott, hogy pihenjen, nehogy nagyobb baja történjen az állatnak. Pecázás után elengedte, hátha hazatalál, ő meg betért a közeli kis kocsmába feltöltődni.
Rengeteg ilyen és hasonló történetet hallok, hetente, kéthetente, és ez csak a mi 50 kilométeres körzetünk. A kocsma az egyik legforgalmasabb főút mellett van, a kecske halálos balesetet is okozhatott volna (ahogy nem olyan rég egy elcsavargott vizsla tette). A „Turul réme” is okozhatott volna balesetet, ahogy az idióta kis bakok ledarálták a kerteket és a facsemetéket. Sok minden csak a szerencsén múlik…
Állattartói felelősség
A nagy bak egy baleset folytán került ki a kerítésen kívülre, úgy, hogy a balesetben a tulajdonos, aki kezelni tudta, súlyosan megsérült. De mi van azokkal az állatokkal, akik a hanyag tartás miatt kerülnek ki, és még csak nem is töri magát a tulaj, hogy visszaszerezze őket? Mi ennek az oka? Gondolom, fél a felelősségre vonástól. Ha mélyen hallgat, nem az övé a felelősség. Itt jön szembe megint az a tapasztalatom, hogy az embereknek igen nagy része nem érett meg az állattartásra. Megtetszik valami, megveszik magunknak, de megtartani, etetni nem tudják, kellemetlen a felügyelet biztosítása, esetleg az állatorvosért is fizetni kell. Könnyebbség hát, ha a kecske megszökik, elkóborol, és szét lehet tárni a karokat, tehetetlenül, sajnálkozva, netán önsajnálattal.
A magyarországi Szépalma Hotel mellett, írd és mondd, kecske és juh menhely üzemel. Nem, nem itthoni keretekből, osztrák állatvédők pénze vándorol oda, és osztrák mentett állatoknak ad helyet. Kissé túlzásnak tartom a dolgot, de ahány ház, annyi szokás. Azonban elnézve az állattartói morált, illetve a másik oldalról a túlzott állatszeretetet („nem herélem, nem adom el vágásra stb, mert nagyon szeretem”), hamarosan szükség lesz itthon is valamilyen gyűjtő és befogadó állomásra. A saját hatósági állatorvosom vetette fel a két kis randalírozó bak kapcsán, hogy fogadjam én be őket. Természetesen: NEM!
Szükséges rossz
Igen, szeretjük az állatainkat. Ebben az is benne foglaltatik, hogy tiszteljük őket, megfelelő életminőséget biztosítunk nekik, akkor is, ha „csak” haszonállatok. Tetszik, nem tetszik, a fölösleges létszámú egyedeket selejtezni (eladni, levágni) kell, bármilyen cuki is az. Az elajándékozás nem opció, pláne, ha „kedvencnek” ajándékozzuk el. Ha túléli a „kis édes” a kedvenclét első nyarát, ősszel nagy valószínűség szerint elkezd éhezni, ezért nekiáll rongálni vagy önállóan táplálékot keresni, megy bele a vakvilágba. A kedves „tenyésztő”, amikor elajándékozta az übercukit, gondolt vajon erre? Vagy úgy volt ezzel, mint a kutyások, akik „csak egyszer elljen a szuka, mert az kell nekik, majd elajándékozzuk a kicsiket”? Máris elindultunk a 10 000 kóbor kecske imázsa felé…
Vigyázzunk állatainkra, és igenis tegyük szóvá, ha valaki nem megengedhető módon tartja állatait – lehet, „csak” azért, mert nem ért hozzá.