Betegség és temetés

„…ez a hang elképzelhetetlenül komor és kísérteties. A lassan ismétlődő kopogás valami nagy, beteg szív dobogásához hasonlít. Eleinte ütemesen ver, aztán egyre lassabban, néha kihagy. Megint, néhány erőfeszítéssel néhány ütem… Most már szívszorító szünet, aztán hirtelen gyors kopogás… A deszka meglendül… a kalapács lehanyatlik… Még egyet koppan – halk, véletlen ütés – még halkabban, alig hallhatóan, utoljára…És vége. Elhallgatott. […]”   KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA (1927): A vén diák. – Singer és Wolfner, Budapest.

Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szellemiség jegyében a selmeci összetartozás a nehézségek terén is megmutatkozott.

A céhes rendszerben, ha a mester vagy valamelyik családtagja, legénye, inasa megbetegedett, akkor őt a betegség idején a céhládából kiutalt pénzzel segítették, bízva a felgyógyulásban és a támogatás visszafizetésében. A segélyen kívül az ápolás is kijárt a betegnek, a társak felváltva virrasztottak a betegágyánál. De a szokások arra is tekintettel voltak, hogy a betegápolók ne kerüljenek ki azok sorából, akik a beteg iránt ellenséges érzülettel voltak.

Ha viszont elhunyt a céh egyik tagja, akkor a céh gondoskodott a kellő tisztességgel történő temetésről. A gyászhírt a céhtáblán tették közzé. Történelmi források alapján tudjuk, hogy

melyet az elhunyttal a céhhierarchia azonos szintjén állók a vállukon vittek a temetőbe. A temetés után az özvegynél halotti tort tartottak. A szigorú céhrendet mutatja, hogy a temetésről távol maradóknak vagy elkésőknek bírságot kellett fizetniük. Az említett kegyeleti szokások részben a selmeci diákéletbe is bevonultak.

Amennyiben megbetegedett egy akadémista, úgy társai állandó és gondos ápolásban részesítették. Éjszaka mindig virrasztott valaki közülük a beteg ágyánál. Mivel sok beteg akadémistáról kellett gondoskodni, megalakult a Segélyező Egyesület, majd a kiegyezés után a Magyar bánya- és erdőakadémia Hallgatói Segélyező Egylet. Ez a szervezet az akadémia, majd a főiskola szűkölködő hallgatóit készpénzzel, betegség esetén ápolási és gyógyszerköltséggel, halál esetén temetési költséggel segélyezte.

A diákélet legszomorúbb pillanata egy akadémista elvesztése, legszívbemarkolóbb eseménye pedig annak temetése.

A Szentháromság téren álló Bányatörvényszék (Berggericht) épületében ravatalozták fel a koporsót, mellette kivont karddal álltak díszőrséget az akadémistatársak. A mindig este zajló temetés menetét a zenekar nyitotta, ezt követte a bányamécsekkel világító hallgatók szalamandere, majd a koszorúvivők és papok következtek. A koporsót fehér vállszalagos egyenruhások vitték, mellettük két-két sorban kivont karddal 12 bányász és 12 erdész akadémikus haladt. A koporsót követő családtagok után a tanárok és barátok zárták a menetet. Ezen idő alatt kongtak a harangok, a zenekar gyászzenéket játszott, a temető közelében azonban elhallgattak, s megszólalt a klopacska fájdalmas, tompa hangja.

Ha erdész akadémista hunyt el, díszsortüzet is adtak. A temetőből szalamanderben vonult a menet a Vigadóba, ahol a gyászszakestélyt tartották.

A gyászszakestély ceremóniája nagyban különbözik a többi szakestélyétől, és rövidebb is azoktól. A terembe való bevonuláskor a klopacska (lármafa) hangja szól. Az asztalokon bányászlámpák világítanak, előttük gyászszalaggal átkötött korsók, a szakestély résztvevői pedig végig állnak. Az elnök Silentium! felszólítására a klopacska elhallgat, majd a szakest együtt elénekli a Fiúk, ha majd remeg kezemben e bús nedűvel telt pohár kezdetű nótát. Ezután a praeses rövid beszédben méltatja az elhunyt érdemeit, majd felszólítja a cantus praesest, hogy szólóban énekelje el a Gyászindulót. A következőkben az elnök és a szakesten résztvevők latin nyelven válaszolgatnak egymásnak: Praeses: Exercitium! (Cselekvés!) Ad maestrum salamandrum parati estis? (Készen álltok a gyászszakestre?) Szakest: Sumus. (Készen vagyunk.) Praeses: Surgite! Ergo salamander, salamandri, salamandrorum pro defuncto academico montano/saltuario… alias… (Figyeljetek! Tehát szalamanderek szalamandere az elhunyt bányász/ erdész… alias… akadémikusért.), majd magyarul folytatja: Korsót fogj! Ajakhoz! Háromujjnyira az ajaktól! Garatra eks! Miután a korsó tartalmát kiürítették, az elnök az asztalon elkezdi üres korsójával a klopacska ismert kopogását: tá-tá-ti-ti-ti, s az első strófa után az elnöktől jobbra és balra álló is megkezdi a kopogást, majd minden strófa után újabb és újabb szomszéd kapcsolódik be. Miután az utolsó pár is bekapcsolódott, s a terem visszhangozza a két lassú, három gyors koppantást, akkor az elnök és az őt követő szakest jelenlévői korsójukat körkörösen néhányszor az asztalhoz dörzsölik (ez az ún. reibolás), majd ezután a földhöz vágva összetörik.

A gyászszakest végén az elnök ismét Silentium! felszólítást tesz, bezárja a szakestet, melynek legvégén közösen elénekelik az Imhol a föld alá megyünk… című nótát. Az elnök által elrendelt gyász ideje alatt az akadémisták szórakozóhelyen nem jelentek meg, ezzel is emlékezve elhunyt cimborájukra.

A mintegy másfél évszázada ismert forgatókönyvű, és azóta nem változó gyászszakestély szokása megmaradt az utódkaroknál is, a hagyományőrző tanárok és az esetenként sajnálatosan eltávozó hallgatók emlékét ekképpen is tiszteletben tartva és megőrizve.

Bartha Dénes

(A sorozat következő részében vidámabb téma, a diákhumor kerül terítékre.)