0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A neonikotinoidok hatása a varroára

Világos bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, hogy a neonikotinoid rovarölő szerek („neo”-k) jelenléte a környezetben, és a világméretekben elterjedt ektoparazita, a Varroa destructor, fontos stressztényezők a méhek túlélésében, eddig nem volt tudományos vizsgálat arra, hogy ez a két faktor hogyan hat egymásra.

Az 1869-ben alapított Nature c. tudományos folyóiratban megjelent cikk már az összefoglalójában leszögezi, hogy világviszonylatban a legjelentősebb tenyésztett megporzó a mézelő méh, az Apis mellifera, amelynek családjaiban mostanában elviselhetetlenül magas veszteségeket lehet tapasztalni.

Elfogadott vélemény, hogy ebben az egymást erősítő, azaz szinergetikus stresszfaktoroké az elsődleges szerep. Annak ellenére, hogy világos bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, hogy a neonikotinoid rovarölő szerek („neo”-k) jelenléte a környezetben, és a világméretekben elterjedt ektoparazita, a Varroa destructor, fontos stressztényezők a méhek túlélésében, eddig nem volt tudományos vizsgálat arra, hogy ez a két faktor hogyan hat egymásra.

Jól megtervezett kísérletekben tesztelték a neo-k és a varroa kölcsönhatását, valamint a vírusok, elsősorban a deformáltszárny-vírus (DWV) szaporodására gyakorolt hatást. A környezetben reálisan előforduló dózisban (4 ppb thiamethoxam, 2 ppb clothianidin) szennyezett pollen-pasztát (korbikuláris pollen, cukor, méz) juttattak méhcsaládoknak 42 napon át, tavasszal, amikor azok leginkább ki vannak téve növényvédő szereknek. Közben vizsgálták a méhcsalád össztömegét, a varroafertőzöttséget, a DWV klinikai előfordulását közvetlenül a neo-s kezelés után, majd 16 héttel később, ősszel, a telelő méhek nevelése alatt. A kezelések után lerakott petékből, inkubátorban kikeltetett, majd a laboratóriumban, zárkában tartott méhek vizsgálatával ellenőrizték a kezelt, a varroás, ill. a kezelt és varroás méhek túlélését, összehasonlítva a kontrollokkal.

A kinti kísérletben a növényvédő szeres és kontrollcsaládokat a svájci „jó gyakorlat” (Best Management Practices) szerint kezelték varroa ellen, nyár végén, hangyasavval (FAM diszpenzer, 70 %),­ és oxálsavval (2,7 %) télen.

Azt tapasztalták, hogy a pollen-paszta fogyásában (70-73 g) nem volt különbség a kezelt és kezeletlen családok között és a családok erősségében sem mutatkozott eltérés. Ezekben nem volt különbség a varra fertőzöttségben sem, akár lemosással, akár a természetes atkahullással, vagy a fiasítás boncolásával kalkulálták is. Ezzel szemben a nyár végi időszakban mérhető különbség mutatkozott a DWV vírus- és a varroafertőzésben a kombinált (neo+varroa) stresszt elszenvedett családokban a kontrollokkal szemben. A kezelt és varroával is fertőzött családokban a méhtömeg is csökkent, mintegy 4,4-8,1 %-kal, aminek átlaga őszre meghaladta a 13 %-ot. A kijáró méhek őszi túlélési aránya a csak varroával fertőzött családokban 47 % volt, míg a neok-kal is kezeltekben ez a szám elérte a 70 %-ot.

A kutatók szerint a neonikotinoidok és a V. destructor kártétele között tapasztalt szinergizmus magyarázata a vérszívó atka génregulációra gyakorolt hatása lehet, azaz a méregtelenítésért felelős P450 citokróm gén kifejeződésének gátlásán.

Nyilvánvaló, hogy ez a befolyás magának az atkának a kártétele következtében is jelen van, viszont a rovarölő szer jelenlétében erősebb negatív élettani változást jelent, mint a parazita egyedül. Érdekes volt, hogy a tavaszi növényvédő szer és a varroa hatása 16 héttel a kezelés után és ősszel is megjelent a méhcsalád erősségében és a frissen kelt méhek súlyában, pusztulást viszont csak ősszel lehetett észlelni a varroával is fertőzött méhek között. Ez igazolja azokat a tapasztalatokat, hogy a neo-k káros következménye a méheken elhúzódhat, vagy más stresszor hiányában egyáltalán nem jelentkezik.

A szinergetikus hatás értékelésében figyelembe kell venni a mérsékelt övi A. mellifera családjainak azon tulajdonságát, hogy az ősz közeledtével ellenállóbb, hosszú élettartamú telelő méhre van szüksége. Ismert, hogy a varroafertőzés képes alulszabályozni az immunitásért és méregtelenítésért felelős géneket, ami rontja a téli túlélés esélyét. Nyilvánvaló, hogy a lassan lebomló növényvédő szer reziduumok szinergetikus hatást fejtenek ki és súlyosbíthatják a veszteségeket. Ez a kombinált végkifejlet döntő lehet a méhcsalád túlélésére, ill. a téli veszteségekre. A vizsgálatok eredményeit korszerű biomatematikai módszerekkel elemzik, ill. értékelik a szerzők.

Következtetésként leírják, hogy a mezőgazdasági kemizálás a környezet élővilágára számos negatív hatást rejt. Nem csak a neo-k, hanem más inszekticidek, fungicidek, gyomirtó szerek és keverékeik reziduumai is gyengítik ezen élőlények, köztük a méhek immunrendszerét, méregtelenítő kapacitását. Az alap kémiai stressz tehát szinte mindenütt jelen van, amit a varroa és az ellene alkalmazott különféle beavatkozások is erősíthetnek. A jövő sürgető feladata, hogy kialakuljon ebben valamiféle egyensúly, amit az élőlények, a beporzók, köztük a méheink még el tudnak viselni, ill. ki tudjunk alakítani olyan stratégiákat a varroa elleni védekezésben, ami megfelelően hatékony, de kisebb stresszt jelent méheinknek.

Ezt a nyomást ma már a világon minden méhész érzi, és ahelyett, hogy egymásra mutogatunk, e két fontos stresszor mérséklésében mindenkinek meg kell tenni a magáét.

Koncentrálni kell olyan fenntartható agrár ökoszisztéma-rendszer kialakítására, ami magában foglalja a neonikotinoidok (és más méhkárosító szerek) használatának korlátozását és a varroa elleni védekezés fenntartható, stressz-szegény megoldásait.

A cikket végigolvasva meg kell azonban jegyeznünk, hogy a módszerek leírása nem egészen világos, annak alapján nehezen lehetne reprodukálni a kísérleteket. Pl. a beállításkor a varroával fertőzött és „nem fertőzött” családnak mi volt a kritériuma? Nem is beszélve arról, ami köztudott, hogy az atkapopuláció nagyságának a méhcsaládban genetikai háttere is van! Továbbá nem végeztek vizsgálatokat a méregtelenítő citokróm enzimeket (P450) kódoló génekkel kapcsolatban sem (génexpressziós vizsgálat), ami közvetlen bizonyíték lenne a csökkent ellenálló képességre.

A másik, amire figyelnünk kell, hogy a kaptárelhagyás és a téli veszteségek okának megítélésében a méhész szakembereknek és a vegyszerlobbinak lényegesen eltér a véleménye. Az utóbbiak, különösen a korábbi években, folyamatosan a varroára igyekeztek hárítani a teljes felelősséget, elhanyagolva azt a tényt, hogy az atka hazai „bejövetelének” mostanában „ünnepeltük” a 40. évfordulóját. Azután, csaknem 20 év alatt világossá vált, hogy kezelés nélkül az elhanyagolt méhcsaládokat elpusztítja az atka, de csak azokat.

Európában a neonikotinoidok alkalmazása a ’90-es évek végétől vált általánosan elterjedtté.

Akkor, melyik a döntő stresszor az újkori méhpusztulásokban, egyértelmű! Nem aludhatunk nyugodtan abban a hitben, hogy a varroa és neo-k szerepe egyenrangú ebben a fenntarthatatlan helyzetben, amely alapjaiban fenyegeti nem csak a világ méhészetét, hanem a többi beporzót és az egész ökoszisztémát (- a Ref.).

L. Straub et al.: Neonicotinoids and ectoparasitic mites synergistically impact honeybees. A Nature, Sci. Reports-ban 2019. júniusában megjelent cikk alapján közreadja:

Dr. Békési László

Forrás: Méhészet