A természetközeli élőhelyek Magyarországon összesen mintegy 1,2 millió hektár kiterjedésűek, azonban ezek sokszor elszigetelten, egymástól távol helyezkednek el. A természetes növénytakaró és állatvilág e helyeken tud legnagyobb biztonsággal fennmaradni, éppen ezért a jobb természetességű élőhelyek zöme védelem alatt áll.
A zöld szigetek, más néven lépegető kövek – az angol stepping stone kifejezésből eredeztetve – is a tájak összeköthetőségét növelik az által, hogy a foltok közötti távolság az egyes fajok számára leküzdhetővé válik. Ugyanakkor ezek – ahogy a mezsgyék és bokorsávok jelentős hányada sem -általában nem tartoznak az országos jelentőségű védett és/vagy közösségi jelentőségű természetvédelmi rendeltetésű területek közé. Éppen ezért volt fontos a Nemzeti Ökológiai Hálózat létrehozása, amely övezeteinek – köztük az ökológiai folyosóknak – kijelölése a nemzetipark-igazgatóságok feladata volt; elemeit az Országos Területrendezési terv határozza meg a rá vonatkozó szabályokkal együtt.
A mezőgazdaság számára értékes területek művelésbe vonásuk előtt jellemzően sztyepprét jellegű gyepes, laza fás területek voltak, melyek a feltörés után már csak elvétve maradtak meg, töredékét alkotva egykori kiterjedt területeiknek. A maradványsávok és -szigetek létrejötte sokszor földutakhoz, mezsgyékhez vagy művelésre kevésbé alkalmas helyekhez kötődnek.
Természetességük a művelés alatt álló területeken folytatott gazdálkodás intenzitásával fordítottan arányos; a vízrendezés, öntözés, a növényvédőszerek és műtrágyák növekvő használata, a túllegeltetés és a táblaméretek növelése negatívan befolyásolja azokat. Ezt ellensúlyozandó, az európai mezőgazdasági gyakorlathoz illeszkedve a Zöldítés nagy hangsúlyt fektet az ökológiai jelentőségű területek megőrzésére, méreteik növelésére: az egyes tájelemek, mint például a fás sáv, a fa- és bokorcsoport magasabb súlyozási tényezőként jelennek meg benne.