Azért kezdem Nadler Herbert gondolataival soraimat, mert napjainkban több, mint időtálló és aktuális. A vadászat megítélése számos társadalmi rétegben ellenszenvet vált ki, holott csak felszínesen, e tevékenységet nem egészében átlátva, érvek nélkül véleményez egy életformát, kultúrát. „[…] s amit néhány sor betűivel leírni, az avatatlannak megmagyarázni nem lehet”.
De az éremnek két oldala van. Ez a közmegítélés valahonnan ered, mégpedig több szálon futó problémagócból. Elsődlegesen, a már említett okból kifolyólag, sokak nincsenek tisztában a tevékenység folyamataival; másodsoron a kiélezett állatvédelmi propagálás is ide sorolható problémaforrás; végezetül – hogy ne mások szemében lássuk meg a szálkát –, vadászként azt gondolom, hogy a vadászoknak is felelősséget kell vállalniuk cselekedeteikért, magatartásukért és etikai viselkedésükért, amelyet már egy előző cikkemben is kifejtettem.
Hogyan kérhetnénk számon másoktól, hogy hallgassanak meg minket, gondolkozzanak el álláspontjukról, és legalább részint értsék meg és fogadják el a vadászatot, mint szükséges „rosszat” mindaddig, amíg
Etikátlan terítékfotók, kíméletlen vadászkutya-tréningezős módszerek (amit én most itt nem ecsetelnék – függetlenül attól, hogy régebben bevált gyakorlat volt [akár] a kotorékozás gyakorolására), a kulturált, normát túllépő viselkedési és kommunikációs közlési formák, és még sokáig sorolhatnám. Mindez olaj a tűzre, ez eredményezte, hogy a vadászat elítélt szemléletet kapott. A médiumok erre rákapva, kizsigerelték a vadászokat, mert hogyan másképp kerülhet a vadászattal kapcsolatba az a polgár, aki életében nem látott még vadat vagy vadászatot, mint a médián keresztül, ahol sok avatatlan illető informálja a hazai társadalmat a vadászokról. Ez természetesen nem a polgárok hibája, és nem kizárólagosan a médiában dolgozók hozzá nem értésére fogható, hanem azokra a közösségi platformokon megjelenő megnyilvánulásokra és kinyilatkoztatásokra, amelyeket a vadásztársadalom közöl effektíve magáról, mint egyfajta groteszk képet, holott csak a vadászberken belüli bizonyos réteg helytelen közlése mindez. Hogyan is lehetne megkérni a vadászattal szemben szkeptikus embereket, hogy kollektíven vegyék górcső alá ezt a problémakört, és ne ítélkezzenek egynéhány helytelenül viselkedő társunk cselekedetei miatt – mert bizony a levont konklúzió több, mint görbe tükör.
Ennek a megértetése szükségeltetik ahhoz, hogy a „civil” emberben megfoganjon ama gondolat, hogy a vadászat nem bűn, nem állatkínzás és különösképpen nem gyilkolás. Sőt, jelentős szerepe van a természetvédelemben, melynek egyik szegmense a vadgazdálkodás, és amelynek egyik alappilléréről, a válogató vadászatról is beszámoltunk korábban.
De ehhez nem elég a vadászattal foglalkozó szaklapoknak híresztelni az igét, mivelhogy ezeket az orgánumokat javarészt vadászemberek veszik, olvassák, akik többé-kevésbé egyetértenek az ehhez hasonló magvas gondolatokkal. A vadászat ismertetése, elfogadtatása, ne adj Isten megkedveltetése nem a vadászokat kellene, hogy megcélozza (nekik már az életük része), a célközönség egészen máshol keresendő: azokhoz az emberekhez kellene, hogy szóljon, akik számára a vadászat ismeretlen terület, de nyitottak, és előítélet nélkül képesek lennének meghallgatni, illetve befogadni azokat az eszméket, gondolatokat, valamint kultúrát, melyek a vadászat valós ismérveit lennének hivatottak bemutatni.
A Magyar Mezőgazdaság ennek eleget téve erre törekszik, és reméljük, hogy hasonlóképpen tesznek más lapok, folyóiratok magazinok is. Azonban mindezt nem lehet oktrojálni a sajtóra, és egyelőre olybá tűnik, hajlandóság aligha van ilyenfajta kezdeményezésre. Így hát nem maradt más, minthogy a szaksajtóban és azokon a fórumokon tájékoztatjuk a nagyérdeműt, amelyeknek kisebb-nagyobb mértékben, de közük van a vadászathoz. Emiatt viszont a széles közönség a témával kapcsolatban továbbra is érintetlen marad. Márpedig így nehezen lehet egyről a kettőre jutni.
