0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 19.

Hidegre érzékeny csemegék

Érdekes társaság az étkezési szőlők köre. Találunk köztük régi magyar fajtákat, keletről jött szépségeket, de mutatós, sőt – esetenként – ellenálló hibrideket is. Ebben a cikkben az őshonos és évszázadokkal ezelőtt hazánkba érkezett étkezési fajták között csemegézünk. A következő számban pedig a nemesítés történetét tekintjük át, és a hibridek világában folytatjuk majd kalandjainkat.

Az emberiség már legalább 6-8 ezer éve fogyaszt szőlőt. Kezdetben mindössze a fára felfutott növények termését gyűjtötte, később ültetvényekbe, szigorúan művelt tőkékké szorították vissza őseink ezt a csodás, fénykedvelő liánt. Ha borként, ha gyümölcsként fogyasztjuk – a lényeg változatlan. A minőség érdekében próbálunk mindent megadni a növénynek, vagyis gondoskodni róla. A szőlő művelése azonban állandó küzdelem is, tevékenykedésünk javával a lián alaptermészetét igyekszünk korlátozni.

Rendszeresen fogyasztották

A bor készítése mellett gyakran háttérbe szorul a feldolgozatlan szőlő fogyasztása, kevésbé övezik legendák, szertartások, jeles napok. Hosszan rendelkezésre álló, tápláló gyümölcsként azonban mindig is őseink étkezésének része volt. Kiemelt helyét a gasztronómiánkban az is mutatja, hogy a néprajzkutatók a kevés, férfiak által is rendszeresen fogyasztott gyümölcs közé sorolják. Érdemes tudnunk, hogy étkezési szőlő termesztéséről, erre létesített ültetvényekről a 20. századig nemigen beszélhetünk.

A filoxéravészig általában borszőlőültetvények tetszetős fürtjei, illetve díszkertek lugasainak termései szolgáltak asztali szőlőként.

A helyzet a filoxéravész után vett éles fordulatot, amikor a rekonstrukciót követően több borvidékünk új ágazatokban, jelesül szaporítóanyag-előállításban, étkezési szőlőtermesztésben látta boldogulásának kulcsát.

Borszőlők mellett

Habár külön erre a célra létesült ültetvények nem voltak, csemegefajták mindig is szerepeltek választékunkban. Ha végiggondoljuk a hagyományos ültetvények szerkezetét, őshonos fajtáink közös sajátosságait, feltűnhet néhány érdekesség a leírásokban. Mit kereshet vajon a késői érésű borszőlőfajták mellett néhány nővirágú, korai érésű fajta a régi jegyzékekben? Ha azt is hozzáteszem, a nővirágúságból adódó rossz termékenyülés nem probléma a vegyes ültetésben (hiszen mindig akad porzófajta), valamint, hogy ezek a korai fajták (Gohér, Bajor) nemcsak hamarabb értek, de nagyobb bogyójúak is voltak, máris sejthetjük, mi lehetett a szerepük.

Borokba nemigen kerülhettek, ugyanis a darazsak is igen kedvelték a gyorsan édesedő bogyókat. Így már, gondolom, ki is találták, ezek a fürtök kerültek az asztalra az étkezések mellé. 

A török hódoltság sok változást hozott szőlő-és borkultúránkban. Az egyik legfontosabb következmény, hogy kaptunk is „elnyomóinktól”, nemcsak elvettek tőlünk javakat. A hódítók  elhozták magukkal fejlett csemegeszőlő-kultúrájuk egy részét. Így gazdagodott fajtaválasztékunk keleti különlegességekkel már a 16. században. Ilyen kis-ázsiai fajták például a Sárga lugas (Török mazsola), Génuai zamatos (Chaus) vagy a Rosa menna di vacca. Ezek a házak körüli lugasokba, illetve főúri kertekbe kerültek elsősorban, ott is éltek tovább az azt követő évszázadokban. 

Őshonos és keleti eredetű

Érdemes tudni, hogy míg őshonos étkezési fajtáink eltérnek borkészítésre alkalmas rokonságuktól, azért alkalmazkodóképességük, termesztési igényük hasonló, különben hogy is élhettek volna túl a tradicionális vegyes ültetvényekben. Ilyen közös bélyeg a fagyérzékenységük, rügyeik kiváló termékenysége, közepes fürtméretük (feltételezve a jó beporzást). Fő eltéréseikként gyakori nővirágúságukat, nagyobb bogyóméretüket és korábbi érésüket nevezhetjük meg. Savtartalmuk is érthetően messze elmarad boros társaikétól. A keletről jött csemegefajták egy másik földrajzi csoportba tartoznak, más morfológiai és termesztési sajátosságokkal bírnak, mint az őshonos pontusziak. A közös termesztési cél és talán némi véletlen okán azonban más közös bélyegeik is fölfedezhetők. A keleti fajtákban is gyakori a korábbi érés és a nővirágúság (Génuai zamatos). Fontos
sajátosságuk még a fagyérzékenység. Ez utóbbi tulajdonság később utódaikban, a belőlük nemesített
hibridekben is rendre felbukkan.

Némely régi keleti csemegeszőlőfajtánál a hidegre való érzékenység mellé még kifejezett melegigényesség (Szultanina) és – adott esetben – késői érés (Afuz Ali) is társul.

Így gyenge termésbiztonságuk miatt érthető módon, ezek a fajták soha nem kerülhettek árutermelő ültetvénybe. Házikertekben, védett, meleg fekvésben való felbukkanásukra azonban bátran számíthatunk. Ha van szerencsénk egy ilyen régi tőkét birtokolni, legyünk méltán büszkék. Becsüljük meg ezeket a régi kincseket! Évszázadok óta velünk vannak, őseink tudták, mit csinálnak. Úgyhogy ígérhetem, meg fognak örvendeztetni bennünket!

Forrás: Kerti Kalendárium