0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A mézhamisítás múltja

„A mézhamisítás Európa-szerte óriási méreteket öltött” – írta a Hazánk című folyóirat. A téma most időszerűbb, mint valaha! Az Európai Parlament (EP) 2018. március 1-jei állásfoglalása is súlyozottan foglalkozik a mézhamisítással. A fenti idézet viszont csaknem 120 éves...

A hamisításhoz elengedhetetlen feltétel – az emberi kapzsiságot nem számítva – az eredeti értékes terméknél olcsóbb, könnyen hozzáférhető helyettesítő anyag. A méz esetében ez természetesen a cukor volt és maradt napjainkig. Itt nem a drága gyarmat­árura, a nádcukorra kell gondolni. Az úgynevezett „nádméz” európai megjelenése után nem sokkal Magyarországon is ismertté vált – a 15. században, Zsigmond király udvarában említik először – de elterjedését korlátozta magas ára és nehéz beszerezhetősége. A mindenki számára elérhető cukor forrása egy új növény, a cukorrépa lett. A 19. század elején hazánkban is elindult a termelés az első cukorrépát feldolgozó kisebb cukorfőzdében, majd a következő évtizedekben sorra alapították az ipari módszerrel és méretekben üzemelő cukorgyárakat. 1868-ban már 21 gyár 10 ezer 256 tonna cukrot termelt.

Ez a változás szükségszerűen hatott a méhészetre is. A méz kizárólagos édesítőszer mivolta gyakorlatilag megszűnt.

Ez a fordulat, valamint az elhibázott állami intézkedések mélypontra juttatták a méztermelést. Szerencsére részben az elinduló okszerű önfejlődésnek – a mozgatható kereteket tartalmazó kaptárak feltalálásának –, részben a méhészeti egyesületek megjelenésének köszönhetően új lendületet kapott a méhészkedés.

A fejlődéssel egyidőben a nagy mennyiségben előállított olcsó cukor és a drága méz óhatatlanul a hamisítás megjelenéséhez vezetett. 1877-ben a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara ülésén született határozat arról, hogy előterjesztéssel forduljanak a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumhoz a mézhamisítás tárgyában. Az indítványban, „mivel az országszerte dívik”, egy hatósági vizsgáló bizottság felállítására tettek javaslatot.

Néhány évvel később, az 1879-ben életre hívott Magyar Országos Méhészeti Egyesület, mint a méhészek ügyét országosan képviselő szakmai és társadalmi szervezet állt a hamisítás elleni küzdelem élére.

A téma folyamatosan napirenden volt az egyesület életében, keresték a hamisítások felderítésének és megfékezésének lehetőségeit. Az egyszerűbb, úgynevezett „műmézek” felismerése hamar lehetővé vált alkohollal (borszesszel), illetve jóddal (jódtinktúrával).

A méhészek nyomásának is köszönhetően nem váratott magára sokat a kormányzati lépés sem. Megszületett az 1895. évi XLVI. törvénycikk, mely a mezőgazdasági termények, termékek és cikkek hamisításának tilalmáról szólt. A végrehajtási rendelet egyértelműen fogalmaz: „Méz elnevezés alatt, valamely jelzővel vagy a nélkül, kizárólag a méh által készített s ezen elnevezés alatt ismert termék hozható forgalomba.” A törvény szankcionálta azokat a nem hamis termékeket is, melyek nem a tényleges termelő vagy származás szerinti megjelöléssel kerültek forgalomba.

A jogszabály sajnos nem volt képes az elvárásoknak megfelelő eredményt elérni. Egyrészt nem állt rendelkezésre a folyamatos és nagy számban elvégzendő vizsgálatokhoz a törvényhatósági és a személyi/műszaki háttér, másrészt az esetlegesen felderített törvényszegések büntetési tétele csak kihágásnak minősült a tényleges károkozás mértékétől függetlenül. A hamisítás így még lebukás esetén is nyereséges maradt. A törvényesség határán egyensúlyozó vállalkozások az 1910-es években egységcsomagban különböző hangzatos márkanevekkel („Budagyöngye”, „Mézelin”, „Valódi virághímpor”) forgalmaztak „házilag elkészíthető” mézet. Természetesen ez nem méz volt, hanem sziruppá főzött cukor és víz keveréke. Ezt borkősavval – amit természetesen mézsav néven említenek – kezelték, aminek hatására a cukor kevésbé kristályosodott. Kevés ételfesték és némi aroma segítségével már kész is lett a „műméz” vagy „ételméz”.

A korabeli szakemberek is felismerték, hogy eredményeket csak a hatóságok, a termelők, a forgalmazók és a fogyasztók együttműködésével lehet elérni.

A kereskedelembe került hamisítványok, silány minőségű termékek következményeként a mézértékesítés egyre inkább bizalmi kérdés lett. A magyar termelés nagyobbik része hagyományosan külföldön talált vevőre. Az exportméz minőségét szavatolta, hogy az Országos Magyar Méhészeti Egyesület Vezérképviselete útján forgalmazott tételeket kivétel nélkül bevizsgálták, így elemzési bizonyítvánnyal ellátva kerültek külföldre.

A hazai fogyasztók érdekeinek védelmét legjobban a termelőtől közvetlenül vásárolt méz jelentette. Napjainkra sokat fejlődött a hamisítás módja, kifinomultsága, ahogy a hamisítást felismerő eljárások is. Valami viszont nem változott: a minőségi mézet legmegbízhatóbban, ahogy egykor, úgy ma is a méhész neve garantálhatja.

Forrás: Méhészet