A 20. század hatvanas éveinek elején csaknem egész Közép- és Kelet-Európa, beleértve a Duna-melléket is, áttért a szőlőtermesztés új módjára, a magas művelésű, széles sortávolságú ültetvények telepítésére. Az új termesztési mód felszínre hozta a régi, őshonos szőlőfajták hiányosságait, amelyek az alacsony és takart fejművelésnél nem voltak észlelhetők. Mindenekelőtt kiderült, hogy kivétel nélkül mind fagyérzékenyek, minek folytán a magas művelés esetén gyakran jelentkeztek jelentős fagykárok. Ez volt az alapvető okok egyike, hogy a művelésmód megváltoztatásával egyidejűleg megváltozott a fajtaösszetétel is. A kémiai növényvédelem előtérbe kerülése, a betegségek ellen alkalmazott hatóanyagok egyre nagyobb és több lehetőséget adtak a különböző betegségekre érzékeny fajták biztonságosabb termesztéséhez is.
Dr. Csizmazia Darab József az 1950-es évek elején a franko-amerikai fajták továbbkeresztezésével egyedülálló sikereket ért el, melynek eredményeként említhetjük egyebek között a Zala gyöngye, a Medina, a Néró fajtákat és a rezisztens fajták közül manapság az egyik legnagyobb területnagysággal rendelkező Bianca hibridet. Dr. Koleda István a Kertészeti Egyetemen 1955-ben kezdte meg nemesítőtevékenységét a dr. Tamássy István által a Szovjetunióból hozott V. amurensis x V. vinifera hibridmagokból felnevelt növényanyagra alapozva. A fő cél a fagytűrő képesség fokozása volt, de kiderült, hogy az előállított új hibridek (Kunleány, Kunbarát) gombabetegségekkel szembeni ellenállósága is jelentős. A rezisztencianemesítésben az ellenállóság mértéke mellett fontos szempont annak tartóssága.
A jelenlegi legújabb nemesítési irányzat szerint monogénes rezisztenciaforrásokra alapozva 2000-ben indult az új szőlőnemesítési program a PTE Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetében
ifj. dr. Kozma Pál vezetésével, melynek célja olyan új komplex hibridek előállítása, melyek a versenyképes minőséget ötvözik a peronoszpórával, a lisztharmattal és a szürkerothadással szembeni magas szintű rezisztenciával. Az itt nemesített ellenálló fajtajelöltek közül mára több részesült állami elismerésben (Jázmin, Sylver), és öt új innovatív rezisztens fajta vár minősítésre (Borsmenta, Andor szőlő, Pamerzs, Pinot Merán, 01-1-474), amelyek a lisztharmattal szemben immunitásszintű rezisztenciával rendelkeznek (Roznik, 2019). Becslések szerint jelenleg hazánkban 7000-8000 hektár körüli a rezisztens fajták termőterület-nagysága. Az ország szőlőterülete az elmúlt huszonöt évben folyamatosan csökkent, a rezisztens szőlőfajtáké viszont állandó, csak az összetétele változik. A hatvanas-hetvenes években a termesztésben alig volt jelen 15-20 fajta, ma már több mint 50-et találunk, melyből 16 a toleráns/rezisztens csoportba tartozik.
Ezek a változások összefüggésbe hozhatók az éghajlati tényezők változásával. Mivel a környezeti tényezőket befolyásolni nem tudjuk, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni hozzájuk. A fajtaszerkezet, a művelésmód változásában nem mindig tükröződött vissza az ökológiai viszonyokhoz való maximális alkalmazkodás. A toleráns/rezisztens szőlőfajták területének nagyarányú növekedése az alacsony termelési költségeiknek és nagy ökológiai tűrőképességüknek köszönhető.
A rezisztens fajták a betegségekkel szembeni ellenálló képességük miatt két-háromszori permetezéssel megvédhetők, olcsóbban termeszthetők, jó fagytűrőek, ezért nagy a termésbiztonságuk és a terméshozamuk.
Emiatt a környezetkímélő termesztésben könnyebben kezelhetők, de hangsúlyozni kell, hogy csak megfelelő művelésmóddal, terheléssel, tápanyag-utánpótlással, a szüreti időpont helyes megválasztásával és a szőlőfajta tulajdonságainak ismeretével együtt lehet sikeresen termeszteni őket. A korábban nemesített rezisztens/toleráns fajták nem rendelkeznek teljes körű rezisztenciával, olykor egyes betegségekre fogékonyabbak (pl. a Zala gyöngye a lisztharmatra, a Duna gyöngye a peronoszpórára, a Csillám a rothadásra), a feketerothadásra pedig általában érzékenyek. A dr. Kozma Pál nemesítői műhelyéből származó, a korábbi fajtákat rezisztenciafokban felülmúló újabb fajták (Petra, Borsmenta, Jázmin, Pannónia, Kozmopoliten) és fajtajelöltek (54/2) már valóban permetezés nélkül is termeszthetők, a lisztharmat és a peronoszpóra ellen immunitásszintű rezisztenciával rendelkeznek, valamint a szürkepenész ellen is magas fokú az ellenálló képességük, vagyis permetezés nélkül sem betegszenek meg, ellenben a feketerothadással szemben ezek is fogékonyak. Emiatt a teljes kémiai védekezés nélküli termesztésük kockázatos, annak ellenére, hogy a környezetkímélő és a biotermesztés számára komoly biológiai alapot jelenthetnek.
A Phyllosticta ampelicida (teleomorph: Guignardia bidwellii) növényi kórokozó, amely a szőlő feketerothadását okozza. Képes megfertőzni az összes zöld növényi részt, fiatal leveleket, fürtöket, bogyókat. A fertőzött bogyók fekete múmiákká száradnak.
A feketerothadás veszélyes mind a termésre, mind a bor minőségére; súlyos fertőzés esetén gyakorlatilag teljes termésveszteséget okozhat, járványos években pedig a termés 80-100%-át elpusztíthatja.
A gomba Észak-Amerikában őshonos, és a 19. század végén terjedt el Európában. (A Természettudományi közlöny az 1892. márciusi számában – XXIV. kötet, 271. füzet – már részletesen foglalkozik a hazai szőlőtermesztést fenyegető feketerothadással, és beszámol arról, hogy a magyar kormány vesszőbehozatali zárlatot rendel el a kórokozó behurcolásának megakadályozására. Ezt az intézkedést Ausztria is követte.) A kórokozóval növényvédelmi szempontból Magyarországon egészen a 2010-es járványos fellépéséig nem kellett számolni, a szőlő növényvédelmi technológiája főként a lisztharmat, peronoszpóra és botrítisz elleni védekezésre koncentrált, feketerothadás ellen külön nem védekeztek.
Az időjárási tényezők változásával (a kórokozó számára kedvezőek a gyakori meleg és párás periódusok a vegetáció során) és a biotermesztésben alkalmazható készítmények korlátozásai miatt a 21. század elejével a betegség egyre növekvő jelentőségét figyelték meg számos európai szőlőtermő régióban. A műveletlenül hagyott területek rezervoárként szolgálnak az inokulum felhalmozódásához és hozzájárulhatnak a járványok kialakulásához.
A bogyók a virágzás és a fürtzáródás között a legérzékenyebbek a fertőzésekre, következésképpen a feketerothadás elleni védekezéseket erre az időszakra kell időzíteni. Jelenleg a feketerothadás ott okoz problémát elsősorban, ahol a szőlőültetvények kezelését és a gombaölő szerek használatát csökkentik vagy elhagyják. A biogazdálkodás alatt álló szőlőültetvényeket ez nagymértékben érinti. Ezért a termőhely és a fajta kiválasztása, valamint a megelőző intézkedések rendkívül fontosak, különösen az ökológiai szőlőtermesztésben. A fertőzött vesszőt és kacsokat a feketerothadás elsődleges fertőzési forrásaként azonosították. A fertőzött levelek eltávolítása a zöldmunkák során lehetőség arra, hogy a betegség terjedésének kockázatát csökkenteni tudjuk. A feketerothadás gomba a mumifikált bogyókban a tőkén, vagy az ültetvény talaján telel át. A gomba áttelelő piknídiumaiban kialakuló spórák a tavaszi esők hatására kiszóródnak, és a légáramlatok segítségével jutnak el a növényi szövetekhez.
A fertőzés az egész növekedési időszakban lehetséges, mindaddig, amíg a növényi szövet érzékeny és a gomba környezeti feltételei kedvezőek.
A metszés során a mumifikált fürtök eltávolítása, illetve a levágott vesszők talajba dolgozása hozzájárulhat az inokulum (fertőzőanyag) mennyiségének csökkentéséhez. A laza, szellős lombszerkezet kialakítása szintén növeli a védekezés hatékonyságát.
A fiatal, növekvésben lévő, még nem kiterült levelek a legfogékonyabbak a betegségre, és az idő előrehaladtával, valamint a növekedés befejeztével egyre ellenállóbbak lesznek a szövetek. Zsenge, intenzíven növekvő szöveteket ért fertőzéskor a nagy növekedési potenciál miatt a kifejlődő léziók mérete is nagyobb, a hajtáscsúcs a kifejlődése során extrém módon fogékony a feketerothadásra. A kifejlett, alsóbb helyzetű (hatodik nódusz alatti) idősebb levelek ellenállóbbak. Hasonlóan a szőlő lisztharmattal szembeni ontogenetikai rezisztenciájához, a feketerothadás esetében is a levelek öregedésével csökken a tünetek kialakulásának aránya. A levelek fogékonysága csökken a kor előrehaladtával. Fogékony fajtáknál viszont nagyon kritikusnak találták a sapkák lehullását követő 2-3. hetet. Ezt az időszakot tekintik a fogékony periódus kezdetének, ami V. vinifera-fajták fürtjeinél a virágzás utáni 6-7. hétig tart (Roznik, 2019). A tünetek megjelenéséhez szükséges inkubációs idő a hőmérséklettől, a növényi szövet korától és a fertőzés időpontjától függ. A fertőzést követően 14-21 nap elteltével jelennek meg az első tünetek. A fogékony periódusuk végén megfertőződő bogyókon a tünetek csak három hét után jelentkeznek, de többségüknél a rothadás csak a negyedik, ötödik héten kezdődik.
Az aszkospóraérés és a spóraszóródás időpontjának megfigyelése, a levegőben lévő spóraszám meghatározása, valamint a levélnedvesség időtartamának figyelembevétele is nagyon fontos szerepet játszik a várható fertőzöttségi helyzet előrejelzésében és értékelésében.
A Guignardia bidwellii inkubációs periódusának időtartama a Vitis vinifera levelein és fürtjein erősen korrelál a hőmérséklettel. Ezen összefüggést figyelembe véve amerikai kutatók fejlesztettek ki egy matematikai számításokon alapuló előrejelző modellt, mely abból indul ki, hogy az első szimptómák a leveleken akkor jelentkeznek, miután a napi középhőmérsékletből számolt hőösszeg elérte a 175 °C küszöbértéket (a fertőzést követő naptól számítva az átlagos napi hőmérsékletek összege 6 és 24 °C között). A fürtök esetében az inkubációs időtartamot befolyásolja a fürtök fenológiai állapota is. Ezért a fürtökön megjelenő első tünetek kiszámításához korrekciós tényezőt állapítottak meg. Ez a modell lehetővé teszi a gomba fejlődésének becslését és előrejelzi az új tünetek megjelenését a leveleken és a fürtökön, segítséget nyújtva a termelőknek a pontos védekezési időpont meghatározásában. Egy másik előrejelzési modell (Vitimeteo Black rot), melyet német területeken fejlesztettek ki, már nemcsak a levélnedvesség időtartamát és a fürtök fenológiai állapotát, hanem az adott fajta érzékenységét is figyelembe veszi. Ezáltal pontosabb és megbízhatóbb adatokat szolgáltat a védekezéshez. A hazánkban alkalmazott előrejelző rendszerek közül a Smartvineyard ad tájékoztatást a lehetséges fertőződési helyzetről.
Ökológiai termesztésben a feketerothadás elleni védekezés lehetőségei eléggé korlátozottak, ezen kívül a rezisztens fajták alkalmazása sem jelent teljes körű megoldást, érzékenységük miatt.
Az engedélyezett rézkészítmények hatékonysága nem éri el a konvencionális termesztéstechnológiában használt szerekét. Alternatívaként több természetes anyag hatékonyságát vizsgálták (Moliter et al, 2010), egyebek között szaponinét, édesköményolajét és kitozántartalmú anyagokét, valamint jukkakivonatokét. Megállapították, hogy a jukkakivonat csak üvegházi körülmények között hatásos, szabadföldön hatékonysága csekély; más szaponintartalmú anyagok azonban – például a Sapindus mukorossi, a Chenopodium quinoa, a Quillaja sp., a Hedera helix és a primulagyökér kivonatai (Koch et al., 2013) – gátolják a szőlő feketerothadását.
Fontos azonban végszóként megjegyezni, hogy elsődleges a megelőzésben az előrejelzés, a kezelések időzítése, a megfelelő fajta- és termőhelyválasztás, az ültetvényhigiénia, és nem utolsósorban az ellenálló fajták előállítása célzott nemesítési programok keretében.
Dr. Németh Krisztina
