0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Marasztaló magyar táj

Nem vagyok egyéb – csak ahogy természetben is szükségszerű –, alkalmazkodásra ítélt polgár, egy lavírozó sikló a városi sásban – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

Azon a nyáron árnyékba húzódva néztük, hogy a vízbe vetett rizsföldről, hogyan tükröződnek vissza a nap sugarai. Légrezgés töltötte be a tájat, míg szem ellátott, s mi azt figyeltük, hogy a víztartályból kivezetett csőből, hogyan folyik ki a víz. Hajdúsági csendélet. Egy gyerek kutyájával rontott be a langymeleg vízbe, és belevetette magát a rizsföldbe, mintha a strandon csobbanna egyet a medencébe. Órákat időztünk ott, leginkább a forróság tartott bennünket az árnyékot adó fasor alatt, de nem is állt szándékunkban tovább menni. Vekni kenyér és füstölt szalonna került elő a batyuból és a butykos is valahogyan kezünk ügyébe akadt.

Ebbe az idillbe merülve gondoltam vissza a nyüzsgő Pestre, a hőségtől türelmét vesztő emberforgatagra, az indulat fűtötte lincshangulatra.

A hetediken épp anyám készítette a negyedik kancsó jeges limonádét, miközben csatakosan nyitotta ki a sütőt, hogy kész lesz-e a kacsa, mire apám hazaér.

Szoba-konyha, fregoli, papírfalak – csakúgy kispolgáriasan. Szerencsére Pintérék tavaly elköltöztek felettünk, nem kellett hallgatni, ahogy a disznótor hangulatától fűtve üvöltöznek a kád mellől hurkatöltés közben. Igaz, mikor apám felment, hogy csendre parancsolja Pintéréket, mindig beinvitálták egy kupicára, aminek az lett a vége, hogy csak éjjel tért haza. Mondanom sem kell, az egy emelet megtétele során az egész folyosó az ő harsány énekétől (az üvöltözés jobb jelző) zengett. Évekkel később az egyik ház lakója feljelentette őket csendháborításért, aminek végül hosszú procedúra után kilakoltatás lett a vége. Azóta nincs friss hurka a fagyóban.

Odahaza megígértem, hogy majd itt vidéken beszerzem. Az egy hétből eltelt öt nap, és én egyelőre nem láttam mást, csak földet. „Majd megszokja a paraszt a szántást” – mondotta Géza bátyám, a vendéglátóm. Unokája, a kis Kristóf belefáradva a tocsogásba visszatért hozzánk, bőrén több helyütt apróbb vágásokkal.

– Szellőzteted a bundádat, kisfiam? – kérdezte az öreg. – Ha nagyanyád ezt meglátja, kitér a hitéből! – Mondanom sem kell, hogy Kristófka egy percig sem bánta, hogy a rizs levelei szétvágták kezét-lábát. Sokáig ültünk még ott a lenyugvó napot szemlélve, és ahogy nyugodni kezdett a határ, úgy csendesült és szenderült el a természet is.

Este, mikor egyedül maradtam a tornácon, azon töprengtem, mintha nem is az lennék, aki nemrég Pestről indult volna útnak a Hajdúságba. Elidegenedve városi önmagamtól, mint ismeretlen állok magam előtt, és felmerülnek bennem mindeddig ismeretlen kérdések: ki is vagyok én?

A környezet determinál; és valóban, nem vagyok egyéb – csak ahogy természetben is szükségszerű –, alkalmazkodásra ítélt polgár, egy lavírozó sikló a városi sásban.

És ahogy új környezetbe toppanok, egyszersmind nézeteim, gondolataim és látásmódom is megváltozik. Itt lelassul az idő. A kevés inger között keletkező gondok másfélék, mint odahaza. Fenntartásaimat és bizalmatlanságomat, mint kopott kabátot segíti le rólam a vidék, s hirtelen egészen megkönnyebbültem. Gubbasztott városi gerléből magasröptű keringőként szállok a szabadság horizontján. Nem kívánkozom visszamenni, de minden vándormadárnak megvan a maga útvonala, és ahonnan elindult, oda kutya kötelessége visszatérnie. Hacsak nem zárja kalickába valami igazán lebilincselő, az elbűvölő a magyar táj.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu