0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Steingrube nakkösség

A selmeci akadémián a kiegyezés után a magyar lett a hivatalos nyelv, és a hazafias felbuzdulás következtében egyre több lett a magyar hallgató, míg a monarchia többi országainak diákjai és a külföldiek fokozatosan elmaradoztak. A magyar szellemben szervezett és irányított akadémiai ifjúság megtartotta a régi hagyományok szép szokásait, humoros mókáit.

A régiek megtartása mellett újak is megjelentek a színen, melyek közül a leghosszabb életű a Steingrube nakkösség volt.

Ez a jelképes község Selmecbánya délkeleti részén, az akadémiai paloták alatti és körüli területen terült el. Székhelye a Fortuna-kert szomszédságában lévő Schmidt-kamarában volt, és 1880-ban alakult meg. Létrejöttének a célja, hogy keretet adjon a községi polgárok magyaros jókedvének, és pótolja az akkoriban megszűnt burschenschaft (amelyről a következő részben lesz szó) hiányát. Alapszabályát, a Corpus Jurist tréfásan Korpás Julisnak hívták, „mer a faluról gyütt embör nem tud latyinul”. Ezt a statútumot hivatalosan soha nem tárgyalták, nem hagyták jóvá, de paragrafusait mindenki szigorúan betartotta.

Kösségi polgárok, elöljárók

A Corpus Juris szerint Steingrube nakkösség célja, hogy fenntartsa az akadémiai hallgatók közötti kedélyes baráti viszonyt, amelyhez „az eszközöket úgy kell megválogatni, hogy azok tisztességgel, becsülettel mindig összeférjenek”. Háromféle községi polgárt tartottak nyilván: a rendes polgárok a megjelölt határok között laktak, nevüket a község anyakönyvébe saját kezűleg jegyezték be; a külpolgárok a község határain kívül laktak, akiknek nyomós okkal kellett indokolni belépési óhajukat, és csak fél szavazattal bírtak; a díszpolgárok nem akadémiai hallgatók voltak, viszont a község ügyét szívükön viselték, érdemeket szereztek, adót ellenben nem kellett fizetniük. A polgárjog önkéntes kilépéssel, vagy az úgynevezett kiebrudalással, szűrkitevéssel szűnt meg, utóbbinak mindig a tisztelt polgár volt a fő okozója. A nakkösséget a kupaktanács kormányozta, amelyet alkalmanként bíró uram, a község feje hívatott össze, kinek balkeze a kisbíró volt. A kupaktanácson kívül ő vezette a község vigadozásait és ünnepi meneteit is, ellenben megkívántatott tőle, hogy írni és olvasni tudjon.

Bíró uramnak kötelessége volt józan életet élni, és jogában állt a községi törvények ellen vétőket 1 liter borral elmarasztalni.

A második ember, a feőpenna kezelte a pénzeket, a tárgyakat és az iratokat. A község törvénytudó embereként ő vezette a kupaktanács jegyzőkönyveit, az anyakönyvet, a pénztári és irattári könyveket is, munkájában a kispenna segítette.

A tanító köteles volt a község csemetéit a jóra tanítani, az írás és olvasás tudományába bevezetni, és különös figyelmet kellett szentelnie a leányok alapos oktatására. Munkáját a tanfelügyelő, mint fölöttes hatóság ellenőrizte. A kántor a községi nóta (Ha Steingrubéba’ óra volna…) intonálója volt, saját költségére torkának karbantartásához minden lehetőt meg kellett tennie.

Fontos szerepet szántak még a baktereknek is. Ők minden este 9 órakor valamely alkalmas helyen elénekelték a községi nótát, majd bejárták a kocsmákat, és amely polgárt este 10 óra után bírói engedély nélkül ott találtak, távozásra szólították fel.
Ha Steingrubéba’ óra vóna,
Már kilenczet ütött vóna.
De mivel itt nincsen óra,
Csak úgy mondom, találomra:
Óra! Óra! De minek is vóna nékünk?
Csak azt látnók, hogy elkéstünk.
Óra! Így magyarázható jóra,
Hogy Steingrubéba’ nincsen óra!

Ha nem akart távozni a tisztes polgár, akkor köteles volt minden bakternek 1 pohár sört vagy 1 liter jó bort fizetni. Bakteri feladat volt az elázottak hazaszállítása, továbbá a rendre, csendre, tűzre való vigyázás is.

A számadó és segítője, a bojtár a község barmait gondozta, különös hangsúlyt fektetett azok hízlalására, és hatással kellett lenniük szaporaságuknak nagyságára. További tisztség volt a végrehajtó, az emberdoktor, a baromorvos, a rabbinus és a plébános, valamint a czigány, aki köteles volt bandát alakítani és a község mulatozásainál játszani.

Disznótor és ördögűzés

A leggyakoribb községi szokás a hivatalos czé-czó volt. „Czé-czónak neveztetik azon csárdabeli barátságos összejövetel, melyen a polgárság letéve az élet gondjait, szívét vidámító községi zene és hosszúnyakú üvegek jól eső társaságában tölt több vagy kevesebb órákat.” Ennek helyét és idejét a kupaktanács tűzte ki. Mikoron pedig számosan megjelentek az adott helyen és időben, bíró uram botjával hármat ütött az asztalra, és üdvözölte őket. A községi nóta eléneklése után illedelmesen és magyarosan mulattak, és midőn a jó kedv magasan csapongott, bíró uram három botütéssel jelezte, hogy a hivatalos czé-czónak vége volt. Azután szabadabban mulathatott mindenki, húzathatott a czigánnyal, de a tisztségviselők akkor már nem viselhették a községi jelvényeket (pl. bírói bot, furkósbot, penna, szögletes plajbász).

„Mikor pedig elérkeznék az idő, melyben a kocza hízása annyira haladott volna, hogy a kukoriczára rá sem néz, vagy pedig a községi kukoricza elfogyott volna, mintrdezekről a számadó tegyen jelentést a bírónak.” Bíró uram a kupaktanáccsal meghányta-vetette a dolgot, azazhogy mikor szólítsák ki ebből az árnyékvilágból a hízót a célból, hogy egy vígságos községi disznótort tartsanak.

Ezen alkalomra az „akadémikus gyesznót” felcicomázták, nyakára kék szalagot és pántlikát, farkára piros csokrot kötöttek, és a községi polgárok, illetve elöljárók meghatározott rendben a disznóval együtt községi felvonulást tartottak,

amelynek vége a gyesznótoros-czéczós báld (bál) lett.

Ha egy selmeci polgár Steingrube nakkösségben akart megtelepedni, akkor a feőpennai hivatalnak tett bejelentés után a kupaktanács engedélyével és az illeték lerovásával (a kupaktanácsnak 0,3 liter jóféle papramorgó, a jelenlévő polgároknak 1 liter bundapálinka) az ún. költözködés keretében tehette meg azt. Ennek során a községi elöljárók és polgárok menetet alkottak, ahol a bíró uram által kijelölt markos legények vitték a régi helyről az új helyre a czók-mókot. A költözködés záró akkordja a bírói üdvözlés, mely után „elénekeltetik a községi nóta és megivatnak a megivandók”.

Újév táján a plébános, a feőpenna, a kántor és a bakterek elmentek a községi polgárok lakására ördögűzést tartani. „Hogy a jámbor polgárságot a gonosz szellemek az új esztendőben ne zavarják, szükséges minden ármányos lelket a kegyes kösségbeliek lakásaiból kizavarni”. A plébános, a kántor és a maradék elöljáróból alakult kar egymásnak felelve rímekbe szedett mondókákkal végezte az ördögök, manók, szellemek, sátán, rossz lelkek, Belzebub, Lucifer, boszorkány, igéző, javas kiűzését, amiért jutalmuk egy kis szalonna, esetleg egy pohár papramorgó volt.

Csak a czé-czó maradt

Steingrube Nakkösség szokása is áttelepült Sopron(y) (Kiskösség) városába a trianoni békediktátum után, és 1942-ig működött. Székhelye, azaz a községháza a híres Schmauser nevű kocsmahivatalban volt.

Az 1953-ban beiratkozott évfolyam több tagja megpróbálta feléleszteni e hagyományt, melynek fontosabb tevékenysége a nehéz időszakhoz igazodó albérletkeresés, olcsóbb tüzelő és élelmiszer beszerzése, alkalmi munkalehetőségek feltárása volt.

Az első időszakban a Fenyőgyöngy (Turista-ház, Hatvan-ház), később az Alpesi (Alm) vendéglő adott helyet összejöveteleiknek, de az 56-os eseményekkel ennek is vége szakadt. Napjainkban csak a czé-czó hagyománya él, de az „akadémikus gyesznó” helyett inkább különlegességek (pl. strucc, bivaly, hód) adják a vigaszság alapanyagát, a magyaros mulatozást pedig felváltotta a fesztiválhangulat.

Bartha Dénes

(A következő részben az ifjúsági szerveződéseket, egyesületeket mutatja be a szerző.)

Forrás: A Mi Erdőnk