0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Erdőmesék

Ismerik Berecz Andrást, hallották már mesélni? Tudják, az a mosolygó bajuszú ember, pajzán villámokkal a szemében, aki keresztül-kasul bejárta az országot, határon innen és túl, hogy bölcs falusi öregektől összeszedje a legjobb történeteket. Mély és mulattató meséiket eltanulva az ő hangjukon, ám a saját esze járásával is megcsavarintva adja tovább.

A hagyományok legméltóbb tisztelete, ha beépítjük őket az életünkbe. Így tett a Berecz házaspár is, mikor a feleség, Lilla nagyszüleitől megörökölt zuglói kertes házba költözött. Megőrizve mindent, ami fontos, fejlesztették, gyarapították a régi családi otthont, ahol idővel fölnevelték négy gyermeküket. Mi is ide érkeztünk, hogy – eredeti szándékom szerint – a mesék jelképes erdeiről kérdezzük a házigazdát. András azonban úgy döntött, inkább a saját erdeiről beszélne. Mit tehet ilyenkor az ember? Hátradől, és élvezettel hallgatja…

Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Az Ökrös és az Egyszólam együttes megalapítója. Néprajzi kutatási területei elsősorban a Felvidék, Erdély, Moldva, ahol dalokat, meséket, tréfákat gyűjt. Magyar népzenét tanított a torontói York Egyetemen, valamint kanadai és amerikai táborokban. Emellett műfordítással is foglalkozik.
– Édesapám nagyon szerette a természetet, és velem is korán megkedveltette. Belvárosban laktunk, és szomjaztuk az erdőt. Ahogy tehettük, kimentünk, a hétvégék kirándulással teltek.

Édesanyám ennivalót csomagolt, én vittem a fűzős focilabdát, apám a gerelyt, bumerángot, hogy a tisztásokon aztán óvatosan hajigáljuk. Tüzet raktunk, szalonnát sütöttünk. Felnőtt fejjel, mikor elmegyek azokra a helyekre, szinte látom-hallom őket. Vannak kedves útjaim a budai erdőkben. Budakeszi fölött szoktam járkálni, mert oda hamar ki lehet érni. Kis-Hárs-hegy körút, a Kaán Károly-kilátó és környéke is otthonos vidék, hiszen egykor pár évig a Pilisi Parkerdő dolgozója voltam. Sok szemetet szedtem arrafelé a pesti kirándulóközönség után, és sok nótát elfújtam.

– Milyen szél sodorta oda tanult emberként?

– Fiatal családapaként kellett a kereset és jó hely volt az erdő. Kitűnő főnököm volt Körmendi Gyula bácsi, erdész felmenőkkel. Emlékszem az öreg erdészházára a Fenyőgyöngyénél. Hatalmas rézüstben főtt a szilvalekvár, míg színészbarátai, Sinkovits, Bessenyei, ott boroztak vele a teraszon. Én kapáltam a kertjét, és mikor kicsit megbódultak, odaszólt nekem, hogy Berecz, most „valami mongolt” énekeljen. Énekeltem párat, és Gyula bácsi büszke volt, hogy na, látjátok, nem akárki túrja itt a kertet. Nekem élmény volt az az idő, csudálom ma is azt az erdőrészt, amit akkor én ültettem. Előttem van, ahogy a Kecske-hegy oldalában leszúrom a facsemetéket. Eszembe jut a 80 éves János bácsi, aki csontsovány volt, hatalmas állkapoccsal, és a fatuskókról kinőtt susnyókat kaszával vagdosta. Mint a jóságos, segítő halál, úgy dolgozott. Mellette serénykedett Ágnes néni, aki Háromszékről jött. A bácsi mindig ugratta, pompás tréfáik voltak.

A társadalom pereméről a legkülönbözőbb emberek verődtek ott össze. Igen elszórakoztatott. Nagy esőben egy rozoga Csepel-utánfutóba gyűltünk össze, amibe a sarat a lábunkon behordtuk, és a zsákból kidőlt fűmagból pázsit nőtt.

– Akár egy Kusturica-film: képtelen helyszínek, valószínűtlen szereplőkkel az élet sűrűjéből! Igazi kordokumentum.

– Nekem ezt is jelenti az erdő. Édesapám történeteiben is fel-felbukkant az erdő, járta ő is sűrűn. És nem csak szórakozásból. Sőregen, a szülőfalujában Trianon után szinte mindenki „csempész” lett. Pedig csak odajártak vásárba, ahová azelőtt. A „vonalat” átlépve, erdőben. Visszafelé is úgy tudták a borjat beverni az erdőbe, hogy Sőregen lukadtak ki, és finánccal nem találkoztak. Édesapám ebbe nőtt bele, ő is sokat szökött át a szlovák-magyar határon. Az erdő ismerete hozzátartozott az életükhöz. Az éjszakai tájékozódás, bátorság, virtus. Ez mentette meg a háborúban. Amerikai hadifogságból München alól elszökött és egyedül hazajött.

– Ez is szinte mesei motívum: az oltalmazó, elrejtő erdő. Derűs, színes erdőkalandok?

– Bolondja vagyok az erdei gyümölcsöknek. Van, aki lenézi ezeket, mondván „vad” az ízük. A csipkebogyót könnyű szeretni, finom, illatos ivólét szoktam áztatni belőle. Kedvencem a som, várom, hogy termőre forduljon a kertben a bokor, amit az erdőről hoztam. A kökényt is szeretem, ezzel is egyedül vagyok a környezetemben. A galagonyához már egy kis lélek kell. Amit viszont nem hiszem, hogy Pesten sokan fogyasztanának, az a berkenye. A Budakeszi Vadasparkban ismerek egy részt, ahol a tölgyek közt elegyesen barkócaberkenyék teremnek. Kétfélét is tudok ott. Az egyik kicsit megszottyadva jó, a másik meg feszesen. Hát azt én úgy szoktam két pofára falni, hogy aznap mást nem eszem! Tehát

az erdő táplál, és tetszik, hogy magamnak szedem, nem kell boltba menjek. És az a gyümölcs genetikailag rendben van! Nem szóltak bele a tudós urak, nem láttamozta Brüsszel, csak szépen ott hintázik a szélben, kelleti magát.

Szórakoztat, ahogy kis családom megmosolyog, hogy papa milyen ősember.

– Sokat van úton, emberek közt, reflektorfényben, zajban. Keresi az erdő csendjét?

– Még az erdő akusztikáját is! Akkor fedeztem föl, mikor Dsupin Pali barátommal egyszer a Bükkben kimentünk, hogy a furulyáját összepróbáljuk az énekkel. Hát, az erdőnek olyan különleges hangja van, amit nem lehet összecserélni mással. Nem úgy szól a dal, mint folyóparton, mint sziklák mellett, vagy zárt völgyben. Az, hogy a fák egyenként verik vissza a hangot, és még gömbölydeden el is osztják, az külön gyönyörűség. Erdőben nézelődni, megfigyelni is nagyon szeretek. Nagyszénáson egyszer hanyatt vetettem magam, és azt láttam, hogy két ragadozó madár – kánya? ölyv?, nem tudtam megállapítani – játékosan kergette egymást egyre magasabbra. Majd összekapaszkodtak, és mind a kettő csak az egyik szárnyát nyitotta ki, úgy hullottak, pörögtek lefelé, szerelmesen keringőztek. Utóbb tudtam meg, milyen szerencsém volt, násztáncuk tanúja lehettem.

– Hivatása távoli vidékekre, ismeretlen tájakra is elviszi.

– Kaliforniában, a Sierra Nevada nyugati lejtőjén táborozva 1200 éves óriás mamutfenyők, Sequoiák csodálatos „erdő-katedrálisában” mezőségi, gyimesi, moldvai magyar népdalokat tanítottam. De éppúgy felejthetetlen az a dél-afrikai akácos, ahol mellettem tízóraizott egy leopárd. A gazellák körülötte legelésztek, tudták, a leopárd egy darabig elvesződik elejtett társukkal. Megcsodálhattam ott közelről a takácsmadarak műalkotás-fészkeit is, amit a hím épít a válogatós kis tojóknak. Elvarázsolt világ, az ember egyszer látja, és álmaiban visszajön.

Búcsúzóul megosztanék egy népdalt, amit csuvas nyelvből fordítottam. Arról szól, hogy minden mindennel összefügg a természetben. Sőt, jó világban természet és ember minden rezzenése összefügg egymással.

Éjfekete, sűrű erdő mélyén,
fehér, egyenes nyírfának, ejhaj, teteje hegyén
aranykakukk szerteszét fújja énekét.
Aranytarka, kis kakukknak szólásától
zúgni kezd a fekete, sűrű, sötét, mély erdő.
Éjfekete erdők zúgásától
hullámokban leng az árpa és a rozsmező.
Árpának és rozsnak lengésétől
utcák-falvak örege-vénje erőst örvendő.
Örvendező sok öregnek fényes örömétől
rétek-falvak szép fiatalja vígasságszerző.

Forrás: A Mi Erdőnk