Ma, amikor kiállításainkon megcsodálhatjuk a fajta szebbnél szebb példányait, gondoljunk arra, hogy éhezések, nélkülözések közepette, olykor reményt vesztve nemesítette, tartotta fenn az akkori generáció a ma élő egyetlen őshonos nyúlfajtánkat. (Voltak más nyúlfajtáink is a XX. század viharos évtizedeiben, de ezek jellemzően az 1980-as évekre teljesen eltűntek.)
Hazánkban az 1900-as évek elején a nyúlállomány több mint 90 százalékát az úgynevezett magyar parlagi nyulak alkották,
melyek leginkább üregi nyulakhoz hasonlítottak, bár testük erőteljesebb volt, tömegük nagyobb, de színük a klasszikus vadas maradt. Ritkán fordult elő köztük vöröses, szürke s olykor-olykor egy-egy bársonyos fekete példány.
Az első világháborút megelőzően jelentős mennyiségű belga óriásnyulat importáltak hazánkba Európa több országából, melyek nagy közkedveltségnek örvendtek. A kifejlett bakok súlya jellemzően 5-7, a nőstényeké 6-7 kilogramm volt, testhosszuk 65-75 centiméter között változott. Leggyakoribb színváltozatuk a szürke, a vadasszürke és a vasderes volt nálunk, de a fehér sem számított ritkaságnak. A belga óriásnyúl gyorsan növekvő, jó takarmányhasznosító fajtaként volt ismeretes, melyet saját fogyasztásra éppúgy szívesen tartottak a falusi és városi családok, mint eladásra, hiszen a Monarchia más országaiba sok élő nyulat szállítottak hazánkból.
Az első világégés során azonban a belgaóriás-állomány vészesen összezsugorodott, genetikailag beszűkült, így 1920-tól már egyértelműen jellemzővé vált a magyar parlagi nyúllal való keresztezése az országban. Ezek a nyulak egyre jobban terjedtek, közkedveltté váltak, s hamarosan a nagytestű példányokkal elindult az a tervszerű munka, melynek eredménye a magyar óriásnyúl kialakulása lett.