A talegallatyúkok közelebbi atyafiságukhoz hasonlóan nem maguk költik ki tojásaikat, hanem külső hőforrásokra bízzák őket. Az ausztrál talegalla a szerves anyag bomlásából származó hőt használja a fiókák kikeltetéséhez. Lényegében egy hatalmas erdei avarkupacot kaparnak össze, melyet összekevernek némi földdel. Arra, hogy a kupac ki ne száradjon, a madár ügyel, mint ahogy arra is, hogy a szerves anyag bomlása révén keletkezett hő a tojásoknál megfelelő legyen. A talegalláknak rendelkezésére áll egy „beépített hőmérő” is, úgyhogy a tojásokat takaró réteg vastagságát állandóan változtatják, miáltal belül egy konstans hőmérséklet alakul ki.
Az ausztrál talegallatyúk poligám, a hímek ugyan védelmezik a költődombot más hímektől, ám a tyúkoknak nem tudnak ellenállni. De a tyúkok sem a hűség szimbólumai: voltaképpen az történik, hogy miután megtörténik a párzás, és tojást raknak, továbbállnak a következő hímhez.
A talegalla tojásai meglepően nagyok, 10-12 százalékát teszik ki a tyúk tömegének. A sárgájuk aránya is igen nagy. A tojásokat akár többnapos eltolódással rakják le, így a fiókák sem egyszerre kelnek ki. A kelési idő igen hosszú, 60-70 napig tart. A csibéknek nem elég kibújniuk a tojásból, azért is meg kell küzdeniük, hogy a kupac alól a felszínre érkezzenek. Attól függően, hogy a tojás milyen mélyen helyezkedik el, a felszínre érkezés órákig, sőt, napokig is eltarthat. Ma már nemcsak állatkertekben találkozhatunk vele, hanem díszmadártenyésztők portáin is.
A talegallatyúk tartása nem ördöngösség. Az biztos, hogy nagy alapterületű, változatosan berendezett voliert kell biztosítani a pár számára. Fontos, hogy mindennap sokat kapirgálhasson, így a röpde talaja semmiképpen sem lehet beton, a legjobb az avarral behintett természetes föld. A tágas volier mellé természetesen hideg elleni védőházikót is kell építeni. A röpdében igen nagy mennyiségű lombot kell elhelyezni ahhoz, hogy madaraink fészkelni tudjanak.
Cikkünk Kovács Zsoltnak a Kistermelők Lapjában megjelenő részletes írása alapján készült.
