Egy "forradalmi" növény: a papiruszsás

Papirusz az Oxfordi Botanikus Kertben

A Nílus ajándéka

Bár az ókori történetíró, Hérodotosz egész Egyiptomot hívta „a Nílus ajándékának”, a szókép tökéletesen illik a papiruszra.

A papiruszsás (Cyperus papyrus) 4-5 méter magas, évelő növény.

A sásfélék (Cyperaceae) családjába tartozik. Nem nád és nem sás, hanem egy palka, helyesen tehát papiruszpalka lenne a neve. Iszapban kúszó, erőteljes gyöktörzséből háromélű, vaskos, szilárd, de rugalmas, 3-5 méter magas szár fejlődik, amely a jól ismert náddal ellentétben nem üreges és nem bütykös.

Botanikus kertekben Ma dísznövényként kedvelt a papirusz. A mediterrán és trópusi vidékek botanikus kertjeiben, parkjainak dísztavaiban gyakran pompázik egy-egy papirusztő, föllazítva a tópart szigorú vonalvezetését, és légies, laza keretet adva a tavirózsák és más vízinövények pompás látványának. Nálunk a szabadban nem él meg, csak botanikus kertek trópusi üvegházában láthatjuk. A papirusz egyik rokona, a vízipálma kedvelt szobanövény, Madagaszkár szigetéről származik, és cserepestül vízbe állítva kell nevelni.

Apró virágai a szárak végén fejlődő nagy, látványos, 10-80 centiméter átmérőjű ernyőszerű virágzatot alkotnak, tövüknél világosbarna pikkelylevelekkel. Hosszúkás, háromélű szemtermése van.

A papiruszsás sekély trópusi vizek parti sávjában él.

Valamikor nagyon elterjedt volt Közép-Afrikában és Egyiptomban, a Nílus völgyében, valamint a Szentföldön, a Jordán völgyében. Sekélyen az iszapban gyökerező gyöktörzse miatt nagyon érzékeny a változó ökológiai viszonyokra, például a vízszint csökkenésére.

Mivel a papír megjelenése után a római korban még fenntartott papiruszültetvények művelését is felhagyták, sem vadon élő, sem termesztett papirusz nem maradt Egyiptomban. A Szentföldön egyetlen élőhelyen fordul elő, a Hula Természetvédelmi Területen.

Papírtekercs ragasztó nélkül

A papirusz legfontosabb tulajdonsága, hogy szárának szivacsos beléből írásra is alkalmas tekercset lehet készíteni. A szárat meghámozták, 30-40 centiméter hosszú darabokra vágták, majd hosszanti csíkokra szeletelték.

Ezután szárították, majd elefántcsonttal vagy kővel simára fényesítették. A papiruszt 10-12 méter hosszú tekercsbe préselték és összegöngyölve tárolták. Később több lapot, általában nyolcat egymásra helyeztek, félbehajtották, és ezekből a kötegekből többet egymásra rakva kódexformára varrták össze.

Kezdetben kákaecsettel, később hasított nádtollal írtak, a nád hegyét az íráshoz rostosra vágták. A piros tinta finomra őrölt piros okkerből, a fekete tinta koromból és gumiarábikumból, vagyis egyes akáciafajok ragadós mézgájából készült, amelyet vízzel hígítottak. Általában csak a lap egyik oldalára írtak, mert a másik oldal keresztben futó rostjai megnehezítették az írást.

A papirusz lett az ókorban az írott szövegek egyik legfontosabb hordozója,

hisz a kőlapoknál, agyagtábláknál jóval könnyebben kezelhető, az állatbőrből készült pergamennél pedig olcsóbb és Egyiptomban könnyebben elérhető anyag volt. A tekercsek tárolására jöttek létre az első könyvtárak és levéltárak.

Egyiptom 641-es arab megszállása után a papirusznád hozzáférhetetlenné vált, ezért elvesztette jelentőségét, és egyéb anyagokkal próbálták helyettesíteni. Kapóra jött a másik értékes anyag, a papír elterjedése. Jóllehet papírt már Kr. e. 100-150 körül biztosan készítettek a kínaiak, a tőlük ellesett technológia alapján csak Kr. u. 760 körül kezdték el az arabok gyártani. Az ő közvetítésükkel a 11. század elején jutott el a papír Európába.

A cipőtől a csónakig

Az ókori Egyiptomban a tekercskészítésen kívül rendkívül sokoldalúan hasznosították a papiruszt.

Látványos virágzatából díszes csokrokat kötöttek, melyekkel a templomokat és a sírhelyeket díszítették. Felhasználták az egyszerűbb építkezéseken is, és fa hiányában tüzelőanyagnak is jó volt. Valamikor papiruszkötegeket használtak a napvédő tetőzet alátámasztására. A papirusz motívuma gyakran megjelenik az egyiptomi épületeken és az oszlopfőkön kőbe faragva. Csónakot is készítettek papiruszból, amellyel a Níluson közlekedtek.

A papiruszt élelmiszernövényként is ismerték.

Víz alatti, vaskos, magas keményítőtartalmú gyöktörzsét főzve, sütve vagy nyersen ették.

Szárának alsó részét izzó kemencében vagy parázson sütötték meg. A gyerekek nyersen is rágcsálták, kiszívogatták a levét, majd kiköpték a rostját, mint ahogy ma teszik a cukornáddal. Gyógyhatása is ismert volt, fájó végtagokra és fekélyre készítettek belőle kötést, valamint a szemre borogatást.

A perzsa orvosok papiruszhamuval nyílt sebeket és szájfekélyt kezeltek, ecetbe keverve az orrvérzést állították el vele.