Zaicz Tibor és felesége Kriszta 1989-ben döntöttek úgy, hogy Budapestről az Őrségbe költöznek, ahol természetes, élhető környezetben alapítanak családot. Tibor villamos üzemmérnök végzettségű, Kriszta pedig az orvosegyetemet hagyta ott a vidéki élet kedvéért.
A házukat Tibor nagyapai örökségéből tudták megvenni, apránként újították fel, s ahogy Tibor mesélte hat évig még a víz sem volt bevezetve a ma már minden szükséges „kényelmi berendezéssel” rendelkező házba.
S közben gyarapodott a család. Hat gyermekük született, akik közül hárman már felnőttek, Boglárka pályaelhagyó agrármérnök (lásd keretes írásunkat), Domokos és Viola „városi” szakmát választott magának, a három kisebb gyermek, Botond, Bendegúz és Réka pedig középiskolások.
A család hagyományos gazdálkodást folytat: a gyepen legeltetnek, a ház körül mélyalmos istállókban néhány tejelő marhát és kecskét tartanak, az állatállományt még birkák, csüngőhasú disznók, illetve baromfik egészítik ki.
Tibor gondja a természetvédelmi területen kialakított legelőrendszeren a 80-100 körüli egyedszámú húsmarhatenyészet ellátása, a szénahordás, a „tilosban járó” borjak visszaterelése, a villanypásztor karbantartása. Ahogy meséli, a privatizáció idején a legelőterületek vásárlása miatt komolyan eladósodtak, de a kölcsönt visszafizették. Viszont a nemzeti park területén lévő földeken nagyon más, mint a gyepgazdálkodás nem megengedett – tehát mondhatni e tekintetben kényszerpályán mozognak. Ma húsmarhák legelnek az erdős ligetekkel tarkított és a völgyben itatóként is szolgáló patakkal, kis tóval is rendelkező területen. Korábban azonban kecskéket tartottak.
Mivel ennek jó piaca volt, a bevételből tudtak fejleszteni is, ő pedig megszerezte a tejipari technikusi végzettséget, így egyre jobb és egyenletesebb minőségű sajtokat tudott készíteni. A kecskék mellé vettek egy tehenet is, hogy legyen tej a családnak, ám Kriszta hamar rájött, hogy bár a kecskesajt híres, a tehéntejből készült ízvilágát a magyar ember jobban kedveli. Így aztán ma már kapható nála vaj és mindkét féle sajt. Utóbbiakat számos különféle fűszerezéssel készíti, amelyekhez a zöldfűszerek jelentős hányadát maga termeli a kertben. Nem véletlen tehát, hogy Kriszta sajtjai 2012-ben elnyerték az Őrségi Nemzeti Parki Termék Védjegyet és értékesítési gondjai sincsenek: mindent helyben ad el.
A szülei nyomdokán jár, bár nem gazdálkodó
Az édesapja azt mondja, nem véletlen, hogy pályaelhagyó, hisz ebben a szülei is példával jártak előtte. Zaicz Boglárka ugyanis környezetgazdálkodási agrármérnökként végzett Keszthelyen, ám ma faragott gyertyák készítésével foglalkozik. A családi gazdaságot tehát nem viszi tovább, ám – s ebben is szülei példáját követi – önálló vállalkozásba kezdett. 2016 tavaszán készítette el első gyertyáit, amelyek a saját elmondása szerint „elég szörnyen néztek ki”, ám ma közel 300 fajta különleges gyertyát kínál a webáruházában, és műhelye nyitva áll az Őrségbe látogatók előtt is. Boglárka még középiskolás korában látott egy videót faragott gyertyák készítéséről, és nemcsak tetszett neki ez a technika, de rögtön úgy érezte, szívesen foglalkozna a gyertyakészítés ezen ágával. De végzős diákként jött sorban a nyelvvizsga, az érettségi, a felvételi, a továbbtanulás, és mindemellett háttérbe szorult a kézművesség ötlete. Az egyetemi évek alatt azonban mindvégig megmaradt benne a gyertyafaragás utáni vágy és egyre inkább érezte, hogy nem a gazdálkodás lesz az ő útja. Az államvizsga után ezért célirányosan kereste a lehetőséget, hogy erről tanulhasson, így meglátogatott egy lengyel gyertyafaragót, ahol mindössze néhány óra eltöltése után már tudta, hogy nem fog a szakmájában elhelyezkedni. Hazaköltözött hát Szalafőre, fél évbe telt, mire sikerült megfelelő eszközöket és alapanyagokat beszereznie. Az elmúlt közel négy évben már négyezernél is több gyertyát készített. A termékpalettán a „fonott”, „csavart” és „masnis” mintával ellátott gyertyákon kívül vannak olyanok is, amelyeken kis tábla hirdeti, milyen alkalomra készültek, hisz ezeket a gyertyákat elsősorban ajándékba veszik az emberek, illetve lakásdísznek. Kevesen merik meggyújtani gyertyáit, hiszen féltik elégetni ezeket a különleges darabokat. A színtelen alapgyertyákat Boglárka színezett viaszokba mártogatja, s megfelelő mennyiségű réteg után, míg az még alakítható, meg is faragja. Végső simításként pedig kapnak egy lakkréteget – bár vannak olyan „modellek” is, amelyeket az alkotó meghagy mattnak. |
Hazánk uniós csatlakozása előtt és közvetlenül utána volt néhány olyan pályázat, amelyből forrásokhoz jutottak, és bővítettek: újabb szálláshelyeket és istállókat alakítottak ki. Ma kisebb-nagyobb családok vagy akár nagyobb baráti társaság elhelyezését tudják megoldani négy összkomfortos üdülőlakásban és egy műemlék vendégházban. A portán az ide érkezők igényeihez igazodva nagy játszótér készült, az épületek körül parkot találunk: van itt rhododendron, az úgynevezett tókán tavirózsa, aztán mammutfenyő, vöröstölgy, valamint gyümölcsfák, hagyományos őrségi szőlőlugas, diófák és fügebokrok.
Ha bárkitől megkérdezzük, mi a kecske legjellemzőbb tulajdonsága, rögtön rávágja, hogy igénytelen és mindent lelegel. A tüskebokrot valóban lelegeli, de igénytelennek nem mondható. Tiborék szerint kifejezetten macerás állat. Épp ezért az állattartást átalakították, ma már csak 10 kecskét, pár tejelő marhát és egyéb háziállatot tartanak a portán, a legelőn pedig – ahogy arról már volt szó – húsmarhát.
Miután azonban a jó minőségű élelmiszer volt a fővárosból Szalafőre költözésük egyik oka, tanúsítvány nélkül is biogazdálkodást folytatnak. Mindezt persze a falusi vendéglátásbeli „portékává” alakították: házi termékeikből kóstolókat tartanak. Ahogy látványosság az udvar, az állatállomány, s turistaprogramok az idénymunkák: a szénahordás, a kazalrakás, a trágyázás…
Jól felépült tehát a rendszer, amely valószínűleg évekig, évtizedekig is működhetett volna ugyanígy, azonban ahogy Tibor fogalmaz, annyit nem termel, hogy egy céget építhessenek rá, ráadásul a fejlődés következő lépcsőfoka, „valami profitorientált dolog” nem érdekli, nem akar ilyenbe fogni. Őstermelőként viszont a bürokrácia, falusi vendéglátóként a hihetetlenül megnövekedett és profi szállodákra, nem pedig családi vendéglátóhelyekre szabott adminisztráció miatt nem is bírják soká ezt az életmódot. „Nagyobb váltás előtt állunk, keressük a menekülőutat ebből a bürokráciával és adminisztrációval megterhelt életből. Én még elvagyok a legelőn, de szegény feleségem a napi munka után még késő este is az adminisztrációval küzd. Mi nem ezért telepedtünk le itt.” – mondja Tibor.
