Emellett sok nép kultúrájában fontos szerepet töltenek be, különösen a hattyúk és a vonuló ludak. Az viszont ritkán tudatosul bennünk, hogy a világ egyik legjobban alkalmazkodó tollasai közé tartoznak
a récefélék, az Antarktisz kivételével csak Ausztrália, a Szahara és Grönland belső, kietlen területein nem fordulnak elő.
Honnan származnak ezek az igen változatos megjelenésű madarak? Viszonylag fiatal fajokról van szó, melyet mi sem bizonyít jobban, hogy a 192 fajnak több mint 700 hibridformáját írták le. (Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy a legtöbb ilyen keresztezett egyed fogságban kelt.) A magyar vadonban is előfordul – leginkább récéink között – a hibridizáció, például a hegyi, a kontyos vagy éppen a nyílfarkú réce különösen gyakran kereszteződik.
Sok feltételezés látott napvilágot arról, hogy honnan is származik ez a csoport – leginkább az íbiszekkel, tyúkfélékkel és a Dél-Amerikában előforduló nagytestű, tyúkbenyomást keltő, mégis a ludakra is hasonlító csájákkal rokonítják őket.
A kutatást nagymértékben nehezíti, hogy kevés fosszilis lelet maradt e vékony, könnyen bomló csontozattal rendelkező madarak után.
Ráadásul a legutóbbi DNS-vizsgálatok is csak részeredményeket hoztak. Ma hivatalosan 15 nemzetségbe sorolják réceféléket, melyeknek legősibb képviselője a hasított ujjú lúd, melyet külön nemzetségbe sorolnak.
A hasadt ujjú (vagy ujjas) lúd, mint neve is utal rá, a liba és a tyúk lábának vonásait ötvözi. Egyes feltételezések szerint ez a faj, illetve ennek közvetlen felmenője lehetett a mai récefélék egyik őse. Csőre inkább már a ludakéra hasonlít, vedlése azonban nem vízimadárszerű, mivel ez idő alatt nem veszíti el röpképességét. Ma is viszonylag gyakori: Észak-Ausztráliában, Pápua Új-Guineában akár 50 ezres csoportokba verődve hatalmas károkat okozhat a mezőgazdaságban.
