A kötözés lényege a szétterülő vesszőknek a támasztékhoz, illetve egymáshoz való rögzítése. Ennek köszönhetően több napfény éri és a légmozgás is jobb lesz a hajtások és a fürtök között, valamint a szél sem tudja letördelni a fiatal hajtásokat. Kötözés híján a hajtások egy része a földre is kerülhet, ami a növényvédelemben okozhat további gondokat. A jól kötözött hajtások kedvező állásának köszönhetően a levelekről hamarabb felszárad a harmat és a csapadék, így a kórokozók terjedését is csökkenti e munkafolyamat.
A két homlokegyenest ellentétes állítás magyarázata az lehet, hogy e munkafolyamat fontossága nagyban függ a termesztett szőlőfajtától, még inkább az alkalmazott művelési módtól. Sopron környékén, ahol már a 15. században szálvesszős művelést folytattak, természetesnek számított a háromszori kötözés. Más tájakon, ahol kopasz fejművelést alkalmaztak karó nélkül, ott a kötözés még a 20. század elején is csak azt jelentette, hogy a szőlő hajtásait május végén bokorszerűen körülkötötték. A Dunántúl túlnyomó részén és az Alföldön is az évenként egyszeri kötözés volt a jellemző. A hazai borvidékek többségén általában kétszer végezték ezt a zöldmunkát. Az első kötözésnek az első kapálás után, de még virágzás előtt volt az ideje, amikor nagyok voltak az új hajtások. A másodikat virágzás után, de még a második kapálás előtt végezték.
Széles a választék
Napjainkban rengeteg anyag és eszköz áll rendelkezésre a szőlő kötözésére. A legegyszerűbb a természetes anyagból vagy műanyagból készült kötözőzsineg. Utóbbiból többféle is kapható, van, ami egy-két év után a napfény hatására meggyengül és elszakad – ennek az az előnye, hogy a vastagodó vessző nem nő bele, így nem fordulhat elő, hogy a túl szoros kötözés gátolja a növény anyagcseréjét. A kötöződrótok hosszabb ideig bírják, de figyelni kell rá, hogy ne húzzuk túl szorosra a drótot a munkavégzés során. A szél hatására mozgó hajtásokat a drótok, vagy bármilyen vékony anyagból készült kötözők könnyen megsértik, ezeknek ez a hátránya. Műanyaggal és papírral bevont kötöződrót is kapható tekercsben, de 15 centiméteresre darabolt változatban is. Ezeknél a bevonat előnye, hogy a vékony drót így szélesebbé válik, és kisebb eséllyel sérti meg a hajtást. Érdemes még kiemelni a rafia kötözőt, amely természetes anyag, erős, amennyire kell tartós, és szintén nem annyira vékony, hogy problémát okozzon.
Másik előnye, hogy ugyanígy egy mozdulattal oldható is, és újra felhasználható máshol, ami a szőlőkötözésre alkalmas többi termékről nem mondható el. Nem túl környezetbarát, de ezt leszámítva praktikus a rugalmas PVC, ami gumihoz hasonlóan nyúlik, így talán ez az egyik legjobb kötöző abból a szempontból, hogy nem sérti meg a hajtást, és belenőni sem tud, mert rugalmasan követi a vastagodását. A kötözőszalag előnye, hogy széles, és még összetekeredve is szélesebb annál, hogy sérülést okozzon a növényen. További jó tulajdonsága, hogy kötözőfogó vagy kötözőgép segítségével is használható. A tekercsről a gép egyszerű ollózó mozdulattal rászorítja a szalagot a célzott növényi részre és egy fémkapoccsal rögzíti a kötést, majd levágja a megkötött egységet. Ezt követően azonnal újra rögzítésre kész állapotban van a kötözőgép.
A szőlő fás részeinek rögzítésére az omega-kapcsot vásárolják legtöbben, a zöld hajtások kötözéséhez a rugalmas műanyag kötözők a legkeresettebbek. Az idősebb, régóta szőlészkedők pedig ragaszkodnak a rafiához. A kötöződrótokra kicsi az igény szőlészeti célra, a legkisebb forgalma pedig a gépi kötözéshez való szalagból van a boltnak, azt inkább üzemekben alkalmazzák, nem házikertekben, mondta András Károly, a budapesti Oxalis IV. Kft. által üzemeltetett kertészbolt tulajdonosa.
Kötözőanyagok a régmúltbanA szőlőkötözés anyaga tájanként igen változatos volt. Erdős vidékeken a legrégibb kötözőanyag a hársfa lehántott kérgéből nyert háncs volt. Az ország más részein, különösen pedig az erdők ritkulásával általánossá vált a sás használata, de voltak helyek, ahol fűzfavesszővel, máshol szalmával is kötöztek. Később ezeket felváltotta a kenderfonál, ám ez könnyen felsértette a fiatal hajtások felületét. A kötözőanyagok változtak az idők során, a kötözés szükségessége azonban megmaradt, mert ha a tőkék hajtásait nem rögzítjük, szabadon csüngve letörhetnek, de később az érő fürtök is beszennyeződhetnek, megsérülhetnek. A hajtások rögzítés híján egymást és a termést is beárnyékolják. Ezt elkerülendő kell rendszeresen kötözni, valamint szükség szerint az elszakadt kötéseket pótolni. Optimális, ha a kötések 20-40 centiméterre helyezkednek el egymástól. Az új telepítésű és fiatal tőkékkel kapcsolatban még fontosabb ez a munka, mert ennek híján letörhetnek, megsérülhetnek. A mennyiségüktől függően egyenként, laza nyalábban vagy legyező alakban kell a tartóhuzalokhoz kötözni a hajtásokat. |
Hajtásválogatás egy menetben
A kötözéssel egy időben távolíthatjuk el a fölösleges, a tőkéket besűrítő hajtásokat. Ilyenkor nem kell sajnálni kitördelni a nem odavaló, akár fürtkezdeménnyel rendelkező hajtásokat sem. Bár a kötözés nem bonyolult feladat, munkaszervezési okokból célszerű a hajtásválogatással egy menetben végezni, ez utóbbi azonban már jóval több szakértelmet és előrelátást igényel.
A hajtásválogatásnak és kötözésnek a szőlőtőke erőnléte és növényvédelme szempontjából is nagy a jelentősége, emellett azonban a termés mennyiségére és minőségére is kihat. A szakszerűen végzett zöldmunkák hatására a hozam akár 10-30%-kal is nőhet, és a must is 2-3 cukorfokkal édesebb lehet.
A tenyészidő elején vagyunk még, de ez az utolsó alkalom, hogy kialakítsuk az optimális termőegyensúlyt.
A túlzott hajtásképződés oka lehet metszési hiba, azaz ha a tőketerhelést rosszul állítottuk be. De a nitrogén-túltrágyázás is okozhat túl intenzív hajtásfejlesztést, ami vegetatív irányba tolhatja az egyensúlyt, és káros a termő ültetvényben. Ha nagy a hajtásképződés az ültetvényben, az túl buja lombozatot eredményez, ami kedvez a lisztharmat és a peronoszpóra terjedésének, valamint az atkák és szőlőmolyok elszaporodásának. A telepítést követő években elég a tőkén 2-3 erős, fejlett hajtást hagyni. Fürtöt ne, hogy a növény a vegetatív fejlődésre koncentráljon. A harmadik évben a fejművelésű tőkéken 4-6, a következő évben viszont már 8-10 hajtást hagyjunk. Az 1-1,2 négyzetméter tenyészterületű tőkéken a tőke erősségétől függően 6-18 hajtást hagyjunk. A középmagas és magas kordon, valamint lugas művelésű tőkén a karokon a fajta jellege és fejlettsége alapján 10-12 centiméterre ritkítsuk a hajtásokat. Az ikerhajtások közül mindig csak az egyiket hagyjuk meg, úgyis versengenek egymással.
Később esedékes
A hajtásnövekedés szabályozásának régóta ismert módja a tetejezés vagy csonkázás, bár erre kissé később érdemes sort keríteni. A túlzottan hosszúra nőtt hajtások csúcsa úgysem érhet be, emellett fölöslegesen vonják el a tőkétől a vizet és a tápanyagokat. Visszahajolva pedig beárnyékolják a fürtöket, a hajtásokat, így késleltetve az érést. A kora őszi peronoszpórafertőzés is a hajtáscsúcsokon szokott megjelenni. A túl hosszú hajtások a permetezés hatékonyságát is csökkentik, hiszen miattuk a lombozat belsejébe alig kerül permetlé. Csapadékos ősz esetén e hosszúra hagyott és visszahajló hajtások fokozzák a szürkerothadás terjedését.
A legfelső fürt fölött legalább 5-6 levél maradjon. A csonkázásra legalkalmasabb időszak a június vége, mert akkor hat legkedvezőbben a tőkék erőnlétére és a fürtök fejlődésére. A túl korai tetejezés erős hónaljhajtás-képződéssel járhat, és gyengíti a tőkét. Négy-ötévesnél fiatalabb ültetvényben nem szabad csonkázni.
A csonkázás kiegészítő művelete a hónaljazás. A hajtások levélhónaljának nyári rügye a kialakulás után általában kihajt és fokozza a lombozat sűrűségét. Régebben az egész hónaljhajtást kitörték, ám kedvezőbbnek bizonyult kísérletek során, ha a hónaljhajtásokat csak két-három levél fölött törjük vissza, erre a tenyészidő alatt háromszor-négyszer is szükség lehet.
