0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Vágóhíd, végállomás… Az utolsó láncszem túl gyenge volt

Különleges fajta, kiváló technológia, remek piac. Dr. Pintér Gábor az ügyvédi talárt cserélte le a francia Label Rouge követelményeknek is eleget tevő fekete lábú, kapirgáló csirkékért.

A gazdasági ügyekre szakosodott jogász és állattenyésztő társa több mint két év előkészítő munka és piackutatás után vágott bele a világon az egyik legkeresettebb és legdrágább baromfi fajtának a tenyésztésébe, s bár mindent jól csináltak, mégis belebuktak a kalandba. Egy termékpályán a szereplők egymástól is függnek, s aki elhúz a többitől, az könnyen magára marad…

Hiába, itt is igaz a mondás, „egyedül nem megy” – mondja dr. Pintér Gábor, aki fővárosi ügyvédként, több jelentős külföldi és hazai befektetés körül bábáskodott. Innen jött a vállalkozás ötlete is, a kilencvenes évek elején az egyik külföldi ügyfele megkérdezte, hogy miért nem vág bele valamibe, például a gazdálkodásba? Az alap már adott volt, örökölt 10 hektár földet a Kiskunságban, ahol a táj első pillantásra elvarázsolta. Ligetes, erdős, homokbuckás terület, a ház ablakából szinte karnyújtásnyi távolságból nézheti az ember az őzeket, nyulakat, fácánokat, ami az ügyvédi munka után igazi kikapcsolódást jelentett a számára. Nem csoda, hogy egyre több időt töltött a tanyán, s néhány év alatt a 10 hektáros területet 150 hektárra bővítette. Ez már komoly birtok volt, erdővel, legelőkkel, állattartó telepekkel, némi szántóterülettel, ráadásul házhoz jött a piac is.

Egy dán húsnagykereskedő, aki a rendszerváltás után több vágóhidat is vett Magyarországon, arra biztatta, hogy kezdjen kacsa- és libaneveltetésbe néhány környékbeli gazda segítségével.

Az üres ólak így benépesültek, és a terület már nem csak a pihenést szolgálta, pénzt is hozott. Évi több százezres nagyságrendben szállítottak vízi­szárnyasokat a pécsi vágóhídra, az ellenérték pedig már másnap a számláján volt.

Mennyországból pokolba

– Aki ismeri ezt a világot, az tudja, hogy ez maga volt a mennyország. Az ugyanis, hogy ilyen gyorsan fizetnek, az majdhogynem a csodaszámba megy manapság is – mondja Pintér Gábor. – Persze minden csoda három napig tart, itt a „jó világ” valamivel több, mint két év után ért véget, miután a dán üzletember eladta a vágóhidat, én pedig ott maradtam a nagy semmiben. Ekkora mennyiséget nem lehetett kis tételekben eladni, ennyi állatot csak a leszerződött partnerektől vásároltak fel. Belementem ezért én is a Hajdú-Bét integrációjába, amiben aztán hatalmasat buktam.

Pintér Gábor a 150 hektáros terület egy részét a Hajdú-Bét csőd után bérbe adta, 20 hektárt pedig eladott belőle egy fiatal gazdának, aki így a szomszédja lett. Vele kezdett a Franciaországból importált kapirgáló csirkék tartásába.

– Nagyon értelmes, többgenerációs parasztcsaládban nőtt fel a társam, benne volt a gazdálkodásban – meséli Pintér Gábor. – Megbeszéltük, együtt keressük meg azt a lehetőséget, amibe a mi adottságainkkal érdemes belevágni.

Ő értett a termeléshez, én a vállalkozás alapításához, voltak üres épületeim, és széles körű kapcsolatrendszerrel rendelkeztem, nemcsak itthon, hanem külföldön is, elsősorban Franciaországban.

A világ legjobb éttermeibe

A gondolatot tett követte, s Pintér Gábor megkérdezte séf barátaitól, hogy egy hónapban hány kiló csirkét, hány kiló kacsát és mennyi libát vásárolnak az éttermeiknek. A számok, illetve az arányok – hiszen az éttermek között jelentős különbségek voltak – nagyjából így alakultak: 100 kiló csirke, 20 kiló kacsa, és 5 kiló liba.

Egyértelművé vált tehát számukra, hogy csirkével kell foglalkozni, no de milyen legyen az a csirke?

Pintér Gábor majd’ fél éven át minden estéjét az interneten töltötte, technológiákat, fajta leírásokat böngészett, olyan minőséget keresve, amivel a világ legjobb éttermeibe is bejuthat. Végül állattenyésztő társával egy Bordeaux melletti világcég mellett döntöttek, amelyik öt kontinensre szállít törzsállományt. Próbaképpen küldött nekik egy e-mailt, és legnagyobb meglepetésünkre már másnap meg is érkezett rá a válasz.

– A régiós kereskedelmi igazgatójuk jelentkezett, akitől megtudtuk, hogy van magyarországi képviselőjük is, egy nagyon jó állatorvos szakember, aki első pillanattól kezdve mellénk állt – folytatja Pintér Gábor. – Felvettük vele a kapcsolatot.

Minden a terveik szerint alakult. Megkapták a csatlakozáshoz a lehetőséget, és felajánlottak nekik egy franciaországi tanulmányútra szóló meghívást is. El is mentek mindketten, napokig járták Dél-Franciaország Dordogne vidékét.

– Egészen Gascogne-ig jutottunk, több tenyésztelepen, neveléssel, vágással foglalkozó gazdaságban jártunk, és megmutatták nekünk azt is, hogyan működnek az ottani értékesítési rendszerek. Megállapodtunk abban is, hogy mikor hozzuk el az első szállítmányt, hogy beindíthassuk itthon a nevelést. – teszi hozzá.

Szigorú szabályok

De itthon is alaposan felmérték, hogy mibe vágnak bele. Olyan kategóriájú termék, amivel meg akartak jelenni, ma sincs a hazai piacon. Pontosabban van egy házaspár a Nyírségben, akik ilyen minőségű csirkéket állítanak elő, de nem kereskedelmi mennyiségben. A cél azonban eleve nem csak a hazai vásárlók meghódítása volt, az itthoni piackutatással szinte egy időben megkezdték az exportlehetőségek felkutatását is.

Tudták jól, hogy a kilónkénti 1900 forintos ár nem fog tömegeket vonzani sem a háziasszonyok, sem a séfek köréből. Még akkor sem, ha tucatnyi szakács panaszkodott szinte minden fórumon, hogy milyen borzasztó, hogy itthon nem lehet rendes alapanyagot kapni, nekik a párizsi és a bécsi piacról kell beszerezniük a Label Rouge csirkéket.

Abban viszont biztosak voltak, hogy aki egyszer megkóstolja ezt a csirkét, az visszatérő vevő lesz.

– Mi olyan minőségre törekedtünk, amit itthon még kevesen ismernek. Ezeknek a csirkéknek a húsából nem dőlt a víz a sütéskor, azokat az aromákat és ízeket érezhetjük, amiket évtizedekkel ezelőtt nagyanyáink asztalánál. Ezek a jószágok nem 30 nap alatt érik el a vágósúlyt, hanem 84 nap alatt, részben ezért is ilyen magas az ára. És akkor még nem beszéltünk a páratlan környezetről, a tájról, ami szintén ott hagyta a maga „aromáit” a húsban. Itt a kunsági tanyánkon bőven volt hely a kapirgáláshoz, hetven napig gyűjtögethették a csirkék a bogarakat, gilisztákat, a kis kavicsokat a zúzájukba, emellettpedig kizárólag növényi alapú, főként szemes takarmányt kaptak. Itt nem volt GMO, antibiotikum és semmilyen adalék sem.

– A Label Rouge szabályozás előírja, hogy egy csirkének legalább két négyzetméternyi kapirgálóhely szükséges, aminek bizonyos mennyiségű zöld növénnyel borítottnak kell lennie.

A nevelőhelyiségek maximális mérete 400 négyzetméter lehet, és egy telephelyen legfeljebb négy ekkora építmény állhat, vagyis négyezer madárnál több nem tartható egy telephelyen. A magyar Alföld ideális az ilyen tartásra, a mi kunsági területünkön akár tucatnyi tenyész­telepet is ki lehetett volna alakítani úgy, hogy közben a kistermelői jelleget és minőséget is tartani tudjuk – állítja.

Nem találtunk vágóhidat

Az viszont már a vállalkozás előkészítésénél világossá vált számukra, hogy az előírt minőséget nálunk csak úgy lehet megtartani, ha az alaptenyésztést leszámítva a termelés teljes vertikumát ellenőrzésük alatt tartják. Vagyis, ha mindent ők végeznek a keltetéstől, a nevelésen át a vágásig, illetve az értékesítésig.

– Azt kezdettől fogva tudtuk, hogy bármit kiadunk a kezünkből, az a minőség rovására mehet, és a hasznot sem mi fogjuk eltenni. Arra gondoltunk, hogy az elején két bérmunkamegoldással oldjuk meg a termelést, és ahogy lassan felépítjük a piaci hálózatot, a bejövő pénzből fokozatosan kiválthatjuk majd a takarmánykeverést és a vágóhidat is. De már a kicsiben indulás sem igazán sikerült, mert a francia törzsnevelő telep vezetője a mi ötszázas igényünkön csak nevetett. Egyből kétezerrel kellett indítanunk. Mindegy, elhoztuk a tojásokat, igaz már akkor tisztában voltunk azzal, hogy így az elején ennek a mennyiségnek csak egy kis részét tudjuk majd olyan termékként eladni, amit megcéloztunk. Szerencsére eleve számoltunk azzal, hogy egy vállalkozás indításánál áldozatot kell hozni, egy üzlet nem a kaszálással kezdődik. Ezt tehát még ki bírtuk volna, mert jó telepeink vannak, ráadásul kezünkben volt a legkritikusabb része a folyamatnak, a nevelés.

Rendben volt a takarmány is, ugyanakkor már az elején elkezdődött a kálváriánk a vágóhíddal. Ezt a kollégám intézte, aki három vágóhíddal is megpróbálkozott, de egyik sem felelt meg.

A nagyok szóba sem állnak az ekkora mennyiséget szállítókkal, pedig idővel már 2-4 ezer csirkét is képesek voltunk egy-egy alkalommal beszállítani. A kisebbek meg képtelenek voltak tartani az előírásokat. A vágás alapjaiban is nagyon kényes pontja az áru előállításnak, százféleképpen el lehet rontani egy terméket úgy, hogy még a normál kategóriában sem állja meg a helyét, nem beszélve a mi prémium termékünkről.

A Label Rouge leírásban szerepel, hogy a vágóhíd nem lehet 100 kilométernél távolabb a telephelytől, a fuvaridő nem haladhatja meg a három órát. Mivel a stresszmentesen vágott állat húsa jobb minőségű, ezért követelmény az is, hogy a beszállítás után minimum fél órát el kell különíteni, pihentetni kell a csirkéket. Mint ahogy előírják azt is, hogy hány másodperc alatt kell levágni a madarakat, s hogy milyen módszerrel. Vég nélkül sorolhatnám az előírásokat, amiket itt Magyarországon egyszerűen lehetetlen betartatni. A forrázni 50-55 fok között lehet csak, és nem lehet a csirkét végig felhasítani, mert a szakács már nem tudja úgy felhasználni. A csurgatás után 4 C-fokra kell hűteni a levágott baromfit, és így 14 napig friss marad, megőrizve a minőségét.

Ami rajtuk múlott tehát megtették, az eredményeik pedig jöttek is, kiváló minőségű csirkéket neveltek. Olyannyira, hogy már az Arab öbölből is jelentkeztek vevők, a világ egyik legjobb légitársaságának akár holnaptól szállíthatnának, sőt a kínaiakkal is előrehaladott tárgyalásokat folytattak.

A leggyengébb láncszemet azonban nem sikerült megerősíteni. Egyetlen szóba jöhető vágóhíd sem volt képes tartani az előírt követelményeket, képtelenek voltak azonos minőséget előállítani.

– Belebuktunk, de nincs olyan érzésem, hogy elszúrtuk. Azt sem mondhatom, hogy nem mértük fel pontosan az adottságainkat, mert ezt is megtettük. Abban tévedtünk, de ezt szerintem előre nem lehetett látni, hogy a vágóhídi helyzet ilyen Magyarországon. Azt hittem, ha megfizetjük, akkor olyan munkát kapunk, amit kérünk. Sajnos nem így lett.

Mindent odaadok, csak sikerüljön

Ezzel együtt ez nem egy (láz)álom volt, ez a jövő terméke. A prémium kategóriás fekete lábú kapirgáló csirkében hihetetlen lehetőség van, s ha valaki újra belevágna, szívesen odaadnék neki mindent úgy, ahogy van. Kapcsolatrendszerrel, ismerettel, szerződés-előkészítésekkel, mindennel. Pedig óriási munkám fekszik benne, s még ma is el eljátszom a gondlattal, hogy mi lenne, ha újrakezdeném… 76 évesen viszont már nem szeretnék idegeskedni egyetlen vágóhíd miatt sem. Most azzal biztatom magam, hogy valaki talán befejezi azt, amit én már előkészítettem. Itt már nem kell semmit felfedezni, csak folytatni. Én pedig amellett hogy zenével, olvasással és utazással töltöm ezután főként az időm, láthatnám, hogy igazam volt, hogy ugyan nem nekem, de másnak azért sikerült…

Forrás: Kistermelők Lapja