0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Ősi lófajtát őriznek az ország északkeleti szegletében

A ruszin népcsoportba tartozó huculok egyfajta mindenesként használták a később róluk elnevezett kistestű, ám annál ellenállóbb és szívósabb lovaikat. A hegyvidék, zord időjárási körülményeihez alkalmazkodó fajtának az „igénytelenségén” kívül számos előnyös tulajdonsága van.

Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság (ANPI) azon dolgozik, hogy ennek az ősi lófajtának a genetikai állománya fennmaradjon; jósvafői ménesükben található a legnagyobb magyarországi hucul állomány. A nemzetipark-igazgatóság ezen túlmenően fontos feladatának tartja a térség természeti örökségégének élményszerű bemutatását is.

Noha a hucul lófajtáról már a Római Birodalomban is említést tettek, tudatos tenyésztésükről csak az 1800-as évek végétől beszélhetünk – a fajtát ekkoriban hadászati célokra tenyésztették az Osztrák-Magyar Monarchiában.

E tevékenység a II. világháborút követően végleg megszűnt, az egyedek szétszóródtak, azonban a Fővárosi Állat- és Növénykert közreműködésével a magyarországi példányokat sikerült összegyűjteni. Ez a mindössze 10 kanca alkotta állomány 1986-ban az ANPI-hoz került, ahol külföldről vásárolt tisztavérű egyedek bevonásával indult el a fajta tenyésztése. A nemzeti park mindezzel fontos céljának tekinti a génmegőrzést, a természetvédelmi szempontokat szem előtt tartó területkezelést, a turisztikai igények kiszolgálását, a fajtához kapcsolódó lovashagyományok ápolását, illetve a sport­irányú tenyésztést is.

A Kárpátok pónija

A huculok az Északkeleti-Kárpátok külső vonulatain, a Tisza forrásvidékén és a máramarosi Havasmezőn élnek – napjainkban mintegy 30 ezren. Elődeik a 16-19. századok közti időszakban, Galíciából és Bukovinából vándoroltak be ezekre a területekre, ahol a legtöbb néptől eltérően nem völgyekben, hanem a hegyek magaslatain telepedtek meg, és jellemzően állattenyésztésből tartották fenn magukat. A huculokat a történelem lovasnépként tartja számon: a korabeli elbeszélések szerint még a lakodalmaikba és a templomaikba is lóval jártak, amelyre nemcsak közlekedési eszközként, hanem málhás állatként is tekintettek. Éppen ezért volt kiváló társuk a mindennapokban a huculnak nevezett lovuk, amely a feltételezések szerint egyenes ági leszármazottja a mára kihalt eurázsiai vadlónak, a tarpánnak.

Fő jellemzőjük a sokoldalúság

Az ANPI szívében, Jósvafő határában található Magyarország legnagyobb hucul­mé­nese; az igazgatóság szakemberei napjainkban mintegy 200 példánnyal foglalkoznak négy telephelyen.

A Kúria Hucul Lovas­udvarban a fiatal és a betanítás előtt álló, illetve turisztikai szolgáltatásokban használt lovak találhatók; itt boxos tartásban 20-25 ló fér el egyidejűleg. Gergés-bércen a lovak egész évben szabadon barangolhatnak a közel 300 hektáros legelőterületen, ahol éjszakára, illetve rideg időben a karámba húzódhatnak. Az ANPI egyes gyepterületek, kaszálók ökológiai jelentőségét felismerve, a hagyományosnak mondható ménesi legeltetéssel, félrideg tartással igyekszik megteremteni a fenntartható, harmonikus és ökologikus tájhasználatot.

Szinpetri határában a vemhes kancák, illetve csikóik töltik mindennapjaikat, valamint itt kaptak helyet a fedeztető karámok is, míg Perkupán a méncsikókat, a herélteket, a téli időszakban a fedező­mé­ne­ket tartják az igazgatóság munkatársai.

A fajta génmegőrzésén túl az ANPI nagy hangsúlyt fektet a fiatal lovak betanítására is. A folyamat végén az állatok gyermekek hátaslovaként is megállják a helyüket, akik a lovakon keresztül nemcsak a lovaglás, hanem az ápolás, a gondozás fortélyait is elsajátíthatják. Éppen ezért fontos: rossz idegrendszerű, kezelhetetlen, munkavégzésre alkalmatlan huculok nem kerülhetnek a törzstenyészetbe. Azokat a lovakat, amelyek kimagaslóan teljesítenek – akár nyereg alatt, akár fogatban – a szakemberek versenyre készítik fel. Előbbi esetben az évtizedes hagyományokkal bíró „Huculösvény” versenysorozatban mérhetik össze tudásukat a lovak és lovasaik.

A verseny extrém nehézségű, természetes és épített akadályokkal tarkított pályán zajlik, rámutatva a fajta kiváló terepi képességeire, terhelhetőségére és kitartására.

Fogatban viszont a jól teljesítő huculok maraton-, akadály- és díjhajtásban bizonyíthatnak. Sokoldalúságát tekintve nem csoda, hogy nemcsak hazánkban, hanem Európa más országaiban is egyre népszerűbb a fajta, melyet a sportpónihoz képest mérsékeltebb ár, illetve hosszú – 25-32 év – élettartam is jellemez.

Messze földön híres

Az Aggteleki Nemzeti Park területe bő 20 ezer hektár. A Kárpátok közelsége miatt a térség éghajlatát erős hegyvidéki hatás jellemzi, ennek köszönhetően itt található hazánk leghidegebb tájegysége. Az 1985-ben az Aggteleki Tájvédelmi Körzetből létrehozott nemzeti park területe északon a Szlovák-karszt Tájvédelmi Körzettel határos, amellyel földtani, földrajzi, illetve kultúrtörténeti szempontból is egységet alkot, egyben nemzetközi védettséget élvez.

Az UNESCO Világörökség Bizottsága 1995-ben a Világörökség részévé nyilvánította az Aggteleki- és a Szlovák-karszt barlangjait – a Földön ismert legsűrűbb barlangos karszt­vidékét.

A térség ugyanakkor földtörténeti szempontból is figyelemre méltó értékekkel rendelkezik: itt található például a rudabányai ősemberszabású-lelőhely, mely világviszonylatban is kiemelt jelentőségűnek számít. A nemzeti park területén találhatók egyebek mellett az ország egykoron legnagyobb váraként számontartott Szádvár romjai, a magyar építészetben egyedülálló tornaszentandrási ikerszentélyes templom, illetve a barokk stílusú tornanádaskai kastély is.

Megannyi állat- és növényfaj otthona

A térség közel félszáz védett és fokozottan védett állatfajnak biztosít otthont. Az erdőkben jelentős a gímszarvas, az őz és a vaddisznó állománya, az utóbbi években azonban olyan nagyragadozók is visszatértek az Északi-középhegységbe, mint például a farkas és a hiúz. Az idős erdőállományok és a barlangok számos denevérfajnak szolgálnak élőhelyül, de itt költ az egyetlen Magyarországon előforduló fajdféle, a császármadár is.

A ragadozó madarak közül költő fajként van számon tartva a békászó sas, valamint a térségben előfordul a kígyászölyv, a vándorsólyom és a szirti sas is.

A vizek mentén viszonylag nagy példányszámban élnek jégmadarak, a kaszálóréteken pedig megtalálható a rejtett életmódot folytató haris, míg a háborítatlan völgyekben rendszeresen fészkel a ritka fekete gólya. Ezen kívül jelentős számban élnek itt különböző hal- lepke-, rovar-, hüllő- és kétéltűfajok, utóbbiak képviselője a nemzeti park címerállata, a foltos szalamandra.

Hasonlóan gazdag a térség növényvilága is, mely legfőképp a változatos területi adottságoknak köszönhető:

a karsztfennsíkok, a déli lejtők, a barlangok, a mély szurdokvölgyek és a töbörlyukak mind-mind másfajta életteret biztosítanak a különféle igényű fajoknak, köztük olyan védett ritkaságoknak, mint a tornai vértő, az ikrás­fo­gasír és az osztrák sárkányfű.

A Kárpátok közelsége miatt a flóra sokkal több magasabb hegyvidékekre jellemző növényfajt rejt, mint ahogyan azt a terület főként dombvidéki jellege indokolná. Ugyanakkor a száraz, meleg, sziklameredélyes, déli kitettségű oldalak mediterrán hatást keltenek, s váltakozva a lankásabb részek kontinentális erdősztyepp-növényzetével, erős pannon jellemzőkről árulkodnak. A terület képéhez hozzátartoznak a forrásokat és bővízű patakokat szegélyező virágzó rétek is.

Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság az értékmegőrző és -fenntartó tevékenysége mellett nagy hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre és az ifjúság környezettudatos nevelésére is.

Ennek kiváló példája a 2005-ben átadott jósvafői Kúria Oktatóközpont, ahol az ANPI szakemberei a térség természeti és kulturális értékeit bemutatva oktató-nevelő, illetve szemléletformáló programokat tartanak.

Forrás: Kistermelők Lapja