Back to top

Szótlan búcsú

"A szótlan emberek szavai nyomatékot hordoznak. Mikor megszólalnak, csend veszi őket körül, melytől a mondatok öblösebbé, áthatóbbá válnak. Az efféle jellem meglett és sokat látott, végletekig magányos remetékre vall." – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

A szótlan emberek szavai nyomatékot hordoznak. Mikor megszólalnak, csend veszi őket körül, melytől a mondatok öblösebbé, áthatóbbá válnak. A hallgatag emberek szavába senki nem vág bele, inkább figyelmet ébresztenek, és jó áthallással a sorok között kidomborodik maga a tanulság. Az efféle jellem meglett és sokat látott, végletekig magányos remetékre vall.

Mikor utoljára láttam, tudtam, nem az volt a végső búcsú ideje. A huszonhárom év percként elrepült, most postával érkezett levelével ismét magához invitált. A vihar fújta dőlt, apró gyöngybetűk mit sem változtak, a korral talán „zajosabbak” lettek remegő kezétől. Emlékszem a tenyerére, akár két péklapát. Mikor kezet fogtunk, enyém csuklóig elveszett az övében. Vonattal érkeztem az ország egy távlati csücskébe, ott várt a peronon, kalapját magasan lengetve feje fölött. Felültetett maga mellé a bakra, s a kocsival a tanyájára hajtottunk. Nem kérdezte, hogy vagyok, milyen volt az út, mintha az elmúlt huszonhárom év nem is lett volna.

Érett, magas búzatáblák közt hajtottunk át, keskeny csatornák átkelőin figyeltük a récék nád körüli pihegését. A táj is éppoly csöndes volt, akárcsak maga az öreg. Jobban megértették egymást bárkinél, hiszen a csönd is kommunikál, akár a szó.

Kutyái örömmel ugrálták körbe a kocsit, mikor behajtottunk az udvarba. A parasztházból bort hozott, letette a diófa alatti asztalra, és leült velem szembe. Én az asztalra csúsztattam levelét, ő erre töltött és koccintottunk, hogy viszontlátjuk egymást.

– Huszonhárom év – mondom. Ő bólintott és kiürítette poharát. Én ez idő alatt megházasodtam, gyerekeim születtek, átestem egy szívműtéten és háromszor váltottam állást. Mesélhettem volna neki, ki is kívánkozott belőlem, de nem ismerte se a családom, foglalkozásomról szó soha nem esett, betegségem meg amúgy is kiül arcomra. Őt nem eszi az idő. Barázdált homloka és kérges arca a vénülés időtlenségét ábrázolta, az idő relativitását és értelmetlenségét. A huszonhárom év tőle lehetett volna egy vagy ötvenhárom is, nem számít. A tanyavilág, a határba kiterelt nyáj viszont igen, lételem számára, és ha nem lehetne itt, már rég nem élne. A természet viszontagságai megtanították őt az itteni élet lényegességére, a világ egyszerűségére, ahol minden súlytalan és befolyásolhatatlan. Amire hatással van, arra a maga eszközeivel igyekszik hatni. A lét könnyűsége ez, a tárgyilagos nehézségével, a következmények megakadályozhatatlan beteljesülésével, és ez teszi számára annyira könnyűvé az életet. Nem számít a szívműtét, a család, a munka, valami úgy is mindig van és lesz, és ha megtettük a tőlünk telhetőt, a többi a rajtunk kívül történő események összességének eredménye.

Felvállalva és megélve viseljük döntéseinket és cselekedeteinket, de az idő, mely lehet pillanat vagy akár egy teljes élet, végül mindent a helyére tesz és felejtet, s amit tettünk, végül elveszik az idő végtelenségében.

Ezt vallja az öreg, ebbe az egyszerű, de tiszta és tudatos lét könnyűségében éli mindennapjait, járja a mezőt, vágja a nádat, őrzi a nyájat, fekszik a csillagos ég alatt, és kél’ a virradással. Nem kell ide szó és magyarázat. Nehézségeinket, melyeket pofonként kapunk az élettől, rendíthetetlenül álljuk, érezzük, ahogy két lábbal állunk a talajon, a racionalitás talaján, a mindennapok őrleményeként. Izzunk, görcsölünk, próbáljuk foggal-körömmel rendbe tenni a rendbetehetetlent. Míg mikor minden a helyén van, az egész kerek és egy, súlytalanná és lebegővé válunk, megélünk mindent, mit meglehet, és e könnyűségben érezzük, hogy nem a világnak, hanem a világba élünk.

– Miért hívtál magadhoz? – kérdezem, miközben ő szilárd tekintettel figyeli remegő ajkaim.

– Nem sokára meghalok – válaszolja könnyed egyszerűséggel. – Szerettelek volna utoljára látni.

A vonat ablakán üres tekintettel bámultam az elsuhanó oszlopokat. Nem volt bennem fájdalom vagy szomorúság. Felnevelte őt a természet, a magyar táj, mezőőrként leélt egy életet úgy, ahogy azt le kellett élnie, és most búcsút int. Végső búcsút. Lejárt az ideje, és talán senki nem emlékszik majd rá évek múltával. Számít? Jelentéktelen. Idővel végül elvész az emléke, ahogyan valamennyiünknek. Így vettem végső búcsút nagyapámtól.

Forrás: 
magyarmezogazdasag.hu

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Ez nem a kukorica éve

Szeptember eleje évtizedek óta egyet jelent a martonvásári kukoricabemutató idejével. Így volt ez idén is, azzal a megkötéssel, hogy a koronavírus miatt a kutatóintézet épületében a tanácskozás elmaradt, helyette kint, kis csoportokban szemlézhették az intézet fajtáit az érdeklődők. A fajta- és agrotechnikai bemutatókat külön tartották.

Nem arany a gyapjú, de nyírni muszáj

A juhokat évente legalább egyszer nyírni kell, ám egyre kevesebb az olyan szakember, aki ezt a feladatot jó minőségben elvégzi. Emellett a gyapjú ára nemhogy nyereséget termelne, de gyakran még a nyírás költségeit sem fedezi. A gazdák szerint sokat segítene, ha egy gyapjúmosó üzem működne az országban, mert az így feldolgozott terméket drágábban lehetne értékesíteni.

Intenzív ajánlat szójából és napraforgóból

Előző héten a KITE Zrt. dalmandi és nádudvari hibridkukorica- és cirokbemutatóján tapasztaltakról számoltunk be, ezen a héten pedig a szójával és a napraforgóval folytatjuk a tudósítást. Összegzésképpen mi is csak úgy fogalmazunk, mint Hadászi László innovációs főigazgató, aki mindkét helyen elmondta: a szélsőségek szorításában küzdünk.

Egy kezdő állattartó kalandjai - A hétköznapok derűje és borúja

Sokat tanulhatunk a természettől, ha állattartásba kezdünk: nemcsak a mindennapjaink ritmusa változik meg, de emberi egónk is alázatot tanul. Elfogadjuk, ha nem sikerül minden elsőre, megérezzük veszteségeink és nyereségeink sajátos egyensúlyát, lelassulunk, és jobban átéljük a mindennapok apróbb örömeit.

A digitalizált állattenyésztés a kiszámítható jövő kulcsa

Földünk népességnövekedésével az állattenyésztésnek is tartania kell a lépést: ki kell szolgálnia a megnövekedett igényeket a húsáruk iránt úgy, hogy közben az állatjólléttel, a környezeti fenntarthatósággal és a közegészségüggyel kapcsolatos aggályokat is figyelembe veszi.

Csörög a növényzet a Dél-Alföldön

A szegedi Gabonakutató Nonprofit Kft. szeptember 2-án tartotta hibridkukorica-bemutatóját Kiszomboron. Ez évek óta így történik. Az oda érkezőket már nem nagyon éri meglepetés, mert a helyszínt övező közel 100 kilométeres körben szinte teljesen elszáradt a növényzet, zöldet még mutatóban is alig látni.

Látványosan fejlődik a hazai állattenyésztés

„A magyar mezőgazdaság sohasem lehet sikeres sikeres állattartók nélkül”, de ha minden nap a túlélésről szól, nagy bizalom kell a beruházásokhoz, amelyek nélkül nem lehet versenyképes az ágazat – mondta Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöke a 28. Alföldi Állattenyésztési és Mezőgazda Napok megnyitóján, Hódmezővásárhelyen.

Fogamzásgátló a vaddisznók túlszaporodása ellen

Új készítmény használatát engedélyezték Oklahomában a vaddisznók elszaporodásának megfékezésére.

Kisállattenyésztés: jövedelmezősége csekély – Hobbiként kevesen választják

Az elmúlt évtizedek távlatában igen sok változáson ment keresztül a hazai kisállattenyésztés. Jelenleg ott tartunk, hogy sokkal kevesebben tartanak kisállatokat, mint korábban, amin érdemes lenne változtatni, hiszen ez egy olyan hobbi, amely segíti a család élelmiszer-ellátását, és valamikor még kiegészítő jövedelmet is hozott…

Gomba elleni bevonat cellulóz nanoszálakból

Megvédi a szóját a szójarozsda fertőzésétől, ha leveleit cellulóz nanoszálakkal vonják be. Erre jutottak az University of Tsukuba kutatói. Első hallásra ugyan ellentmond a józan észnek, hogy nedvszívó bevonattal óvjunk valamit a rozsdagomba ellen, de a szója és a szójarozsda esetében úgy tűnik, mégis működik.