Az elterjedési területe változatos adottságaihoz való alkalmazkodásban fontos szerep jut a búza nagyfokú genetikai változatosságának, aminek lényeges megnyilvánulása a gabonanövények egyedfejlődési mintázatának nagymértékű variabilitása. Ez nemcsak az őszi és tavaszi életformájú fajták elkülönülését takarja, hanem e két alapvető csoporton belül a nappal hosszára való érzékenységben vagy a napi hőmérséklet-ingadozásra adott reakcióban is nagy különbségek figyelhetők meg, ami a kalászolási idő jelentős variabilitását eredményezi. Az egyedfejlődés dinamikája, illetve annak környezetfüggő változékonysága fontos szerepet játszik a terméskomponensek kialakításában, és ezeken a folyamatokon keresztül végső soron a termőképesség meghatározásában is.
Azonban a genetikai és a környezeti tényezőkön túl a különböző agrotechnikai elemek is jelentősen befolyásolhatják az egyedfejlődés dinamikáját. Ezek közül a vetésidő és a vetéskor alkalmazott tőszám hatása a legerőteljesebb.
Megállapították, hogy a helyes vetési időpont nagyobb fehérjetartalmat biztosít a szemekben. A túl nagy tőszám alkalmazása nemcsak a különböző gombabetegségek káros hatását erősíti, hanem az egyedek egymással való versengését is, ami a termés mennyiségének csökkenéséhez vezethet. Elmondható, hogy a tőszám növelése a korai és az optimális időpontban kedvezőtlen hatású lehet, míg kései vetésben nagyobb tőszámot alkalmazva esetleg kompenzálható a rövidebb vegetatív fázis okozta kisebb arányú bokrosodás.
Sajnos csak kevés megalapozott információ áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy az egyes búzafajták milyen bokrosodási képességgel rendelkeznek, és hogy milyen összefüggés mutatható ki a bokrosodási képesség, a vetésidő és a tőszám között, ami a terméspotenciált jelentősen befolyásolhatja. Ez több szempontból is fontos. Egyrészt, a jövőben előtérbe kerülhet a termesztésben az egyes fajták megfelelő tőszámának és optimális vetési idejének meghatározása iránti igény, mivel fajtaspecifikus technológia alkalmazásával részlegesen kompenzálhatók a globális klímaváltozás negatív következményei. Másrészt fontos megjegyezni, hogy a hibridbúza-termesztés sikerének lényeges eleme, hogy alacsony tőszám esetén a hibridek több mellékhajtást hozhatnak létre, tehát kevesebb vetőmag felhasználásával növelhető a terméspotenciál.
Kísérleteinkben egyebek között az volt a célunk, hogy meghatározzuk az eltérő vetésidőnek és az eltérő tőszámnak a főkalász szemszámára, a főkalász ezerszemtömegére, illetve a növényenkénti összes szemtermésre kifejtett hatását. Ehhez egy változatos kalászolási mintázattal rendelkező búzafajta-gyűjteményből 15 korai és 15 késői kalászolású búzafajtát választottunk ki. A fajtákat átlagos és kis tőszámmal vetettük, két őszi vetésidőben (október közepén és november közepén).
A korai fajták főkalászainak átlagos szemszámai mind a négy kísérleti elrendezésben kisebb értéket mutattak (négy kezelés átlagában 51), mint a késői típusúak (négy kezelés átlagában 59) (ábra). A késői kalászolású fajtáknál kiugróan magas értéket mértünk az első vetésidő ritka tőszámú kísérletében, ahol 65 szem lett ez a mérőszám. Ugyanakkor a főkalász ezerszemtömege, illetve a növényenkénti összes szemtermés esetében fordított tendencia figyelhető meg a két kalászolási csoport között (ábra). Normál tőszám esetén a korai fajtáknál átlagosan 46 gramm és 45 gramm ez az érték, míg a későieknél 43 gramm volt. Ezzel szemben a ritka tőszámú kísérletekben a későn kalászoló fajták mutattak magasabb ezerszemtömeg-értékeket, ami a normál vetésidőben még kifejezőbb volt (48 g).
Ezek a tendenciák a fajták eltérő egyedfejlődési stratégiájából következnek. Általánosságban elfogadott tény, hogy a korai kalászolású nemesítési anyagok a rövidebb tenyészidő miatt általában kisebb vegetatív tömeggel, azon belül gyengébb bokrosodási képességgel rendelkeznek, ami alacsonyabb szemszámmal jár együtt. Azonban mivel a növény által termelt tápanyagok kevesebb szem között oszlanak meg, így nagyobb az ezerszemtömeg.
Azonban mivel a szemtelítődés vontatott, kedvezőtlen viszonyok között (kora nyári aszály és hőség) a szemek nem tudnak kellő mértékben kitelni, aszottá válhatnak, ami hátrányosan befolyásolja a termésátlagot.
Ennek a tendenciának mond ellent az általunk alkalmazott ritka vetésű kísérletekben a késői fajták esetében tapasztalt nagyobb ezerszemtömeg és több szemtermés. Feltételezhető, hogy ebben az esetben (amikor az egyedek közötti versengés kevésbé intenzív) a késői fajtákra jellemző hosszabb vegetatív szakaszban megtermelt asszimiláták, azaz a növény által előállított szerves anyagok hatékonyabban halmozódnak fel a fejlődő szemekben.
Összegezve tehát elmondható, hogy az egyes genotípusoknak megfelelő tőszám és az optimális vetési időpont meghatározása többéves, szántóföldi körülmények között végzett vizsgálatok alapján fontos információ lehet a nemesítők számára a bokrosodási képesség megállapításához. Azonban e tekintetben kevés adat áll rendelkezésünkre, hogy a szántóföldi vetésidő- és vetéssűrűség-kísérletekben a búza hidegperiódus-igényének teljes telítődését követően a környezeti tényezők (a nappal hossza és a hőmérséklet) és az egyes terméskomponensek között milyen lehetséges összefüggések állapíthatók meg.
Az így képződött oldalhajtások jelentős része a későbbiekben produktívnak bizonyult. Az erőteljes bokrosodás következtében képződött levelek és oldalhajtások még tovább növelték a tápanyagtermelő biomasszát. Az egyes fajták bokrosodási képessége között azonban nagy különbségek mutatkoztak, és ez nem volt összefüggésben a kalászolási idejükkel. Ugyanakkor a késői kalászolású fajtákra általánosságban jellemző, hogy nagyobb kalászkaszámmal, ezzel összefüggésben nagyobb szemterméssel rendelkezhetnek, az évjárathatástól függően. Az iménti megállapítás kisebb tőszám alkalmazása mellett még kifejezőbb volt.
Mivel az említett kísérlet megállapításai csupán 1 éves adatsoron alapulnak, ezért a vizsgálatok folytatását tervezzük, hogy a levont következtetések biztonságosabban legyenek használhatók mind a nemesítésben, mind a fajtaspecifikus agrotechnika kidolgozásában.