0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

A hely lelke

A fehérvárcsurgói Európai Dísznövény és Kertművészeti Napok néhány éve a tavaszi kerti rendezvények kimagasló színvonalú, jeles eseménye, sokak által látogatott kertünnep. A látogatók pedig évről évre láthatták a nagy múltú klasszicista-eklektikus kastély újjászületését.

A nagyszabású rekonstrukció során a kastélypark is megújult, a kerti utakat, hidakat, vízfelületeket felújították, új fákat ültettek, ám néhány sokat látott öreg fa ma is a Károlyi család életének hiteles tanújaként él a kertben. A dísznövényes rendezvényről most nem tudósíthatunk, azt a járványhelyzet miatt szeptember végére halasztották, ám a rendezvény egyik házigazdája, a kastély tulajdonosa, Károlyi György franciaországi nagykövet örömmel válaszolt kérdéseinkre.

Pici gyerekként került Franciaországba, ott nőtt fel és ott végezte az iskoláit is. Mit jelentett önnek azokban az években az, hogy az egyik legjelentősebb magyar történelmi család tagja?

Kisgyermekkoromban elég keveset. Francia iskolába jártam, ott mindenki tudta, hogy a Károlyi – annak idején az iskolában a gyerekeket a vezetéknevükön szólították – nem francia, amit inkább szimpatikus sajátosságnak tekintettek. Soha nem éreztem, hogy bármilyen módon kirekesztettek volna. Ismertem persze a családom származását, büszke is voltam rá, ahogyan az a gyerek, aki valamivel többet tud, mint a társai. Később, a felső tagozatban aztán már tudatosult bennem.

Előszeretettel meséltem az iskolatársaimnak, hogy honnan ered a családunk, mi történt Magyarországon a háború után, és hogy mi miért vagyunk tulajdonképpen most Franciaországban.

A szüleim és a nagyanyám soha nem erőltették bennem mindezt, nem akarták, hogy állandóan panaszkodó, a múltba tekintő emigráns legyek. Akkoriban – ez ma nehezen fogható fel – Magyarországot mi teljesen elveszettnek tekintettük, a cél egy új élet megépítése volt, máshol. Szerintem ez lelkifurdalást okozhatott a szüleimnek és a nagyanyámnak, de úgy gondolták, hogy az akkori helyzetben az volt a legjobb hozzáállás. Az, hogy én ezen túlléptem, kizárólag az én döntésem volt. Ennek is megvolt a logikája: az ember mindig jobban kíváncsi arra, amiről tud, de amit nem ismer.

Csak évtizedekkel később, a rendszerváltozást követően látogathatott ismét Magyarországra. Mit tudott az akkori Magyarországról?

Annyit tudtam, mint amennyit egy magyar családban, külföldön nevelkedett valaki tudhatott: sokat, meg keveset is. Soha nem jártam magyar iskolába, de azért Károlyi Józsefné nagyanyám és Hunyor Katalin keresztanyám, akiknek nagy szerepük volt a nevelésemben, sokat meséltek az országról. Ügyeltek arra, hogy ne csak beszéljek, hanem rendesen írjak és olvassak is magyarul, ez hála Istennek meg is maradt. Ezt a fehérvárcsurgói születésű Tóth Margit dajkámnak is köszönhetem, aki annak ellenére, hogy negyvenöt évet töltött velünk Franciaországban, képtelen volt megtanulni a nyelvet, így vele kénytelen voltam magyarul beszélni.

Nagyon sokat hallottam Fehérvárcsurgóról, ami természetes, mivel a családunk ott élt.

Sokáig elképzelhetetlen volt számunkra, hogy hazalátogatunk, bár a rendszerváltozás előtti utolsó években ez már nem járt kockázattal. De úgy éreztük, hogy ahhoz a rendszerhez, amely külföldi megszállás alá helyezte és tönkretette az országot, semmi közünk nincs. Tehát Magyarországot egyszerre szerettük, meg nem szerettük. Ennek a kettősségnek 1990-ben lett vége, amikor megszűnt az ok, hogy Magyarországot ne szeressük, a hazalátogatás ekkor kötelezővé vált.

Elhatározta, hogy felújítja az egykor a család tulajdonában lévő fehérvárcsurgói kastélyt. Miért tartotta ezt fontosnak és miért vágott bele a bonyolult és hosszan tartó restaurálási folyamatba?

Azért vágtunk bele, mert valahogyan úgy éreztem, hogy nem szívesen hagynám másokra. Azt valamiféle második kisajátításnak éreztem volna. Ugyanis a helyszín lelke bennem van. Azzal nincs gondom, hogy az ingatlan az állam tulajdona, a jogi tulajdonos és az érzelmi tulajdonos együttműködése a legjobb eredményeket hozhatja.

A cél egy országos jelentőségű kiemelt műemlékegyüttes megmentése és méltó hasznosítása volt, olyan projekt keretében, amely a mai nap közcéljait, Magyarország európai kötődésének népszerűsítését szolgálja.

Ez alapítványunknak, a Károlyi József Alapítványnak a célja. A folyamat valóban bonyolult és hosszú volt, sok pénzünk is benne van, de hatalmas támogatást kaptunk a magyar államtól is. Az eredmény pedig magáért beszél, ami a legnagyobb örömünkre szolgál.

Az alapítványt a nagyapjáról nevezte el. Miért őt választotta?

Egyrészt, mert Károlyi József nagyapám volt a kastély utolsó tulajdonosa, ott fejtette ki politikai tevékenységét, mint országgyűlési képviselő, Fejér megyei főispán, másrészt, mert nagyapám keresztény-konzervatív gondolkodású, tisztességes és becsületes ember volt, akinek emlékét a kommunizmus idején teljesen elhallgatták, sőt lejáratták, és ezt akartam valahogyan helyreigazítani.

Az alapítvány egyik kiemelt rendezvénye az Európai Dísznövény és Kertművészeti Napok. Honnan az ötlet, miért éppen a növények és a kertészet került középpontba?

Az ötlet a felújítási folyamatból ered. Először a kastély romos belső tereit kezdtük felújítani, hogy lehessen benne minimális mértékben lakni, eseményeket szervezni. Utána rájöttünk, hogy azért a homlokzatot is érdemes rendbe hozni. És amint elkészült a homlokzat felújítása, rájöttünk, hogy nagyon rosszul néz ki, ha a szép megjelenésű épület előtt elhanyagolt dzsungel áll. Ekkor jöttünk rá, hogy egy műemlékegyüttes nemcsak az építményből, hanem a környezetéből is áll, azzal is foglalkozni kell. Így jött az ötlet, mint a hasznosítási folyamat természetes velejárója.

A Dísznövény és Kertművészeti Napok elképzelést a feleségem találta ki, a Franciaországban régóta működő események példáját felhasználva.

A hasonló rendezvények francia szervezőitől is sok taná-csot kaptunk. Az elején fogalmunk se volt, hogy ez hogyan fog Magyarországon működni. Hála Istennek, szépen bevált, és mint ahogyan a Kertbarát Magazin szerkesztői és olvasói is jól tudják, akár 10 ezren is megfordulhatnak nálunk azon a hétvégén.

Felesége, Angelica asszony lelkes házigazdája a rendezvényeknek, megtanulta a bonyolult nyelvünket is. Hogyan ismerkedtek meg? Meséljen a családjáról, mivel foglalkoznak a gyermekeik?

Feleségemmel a párizsi politikatudományok egyetemén ismerkedtünk meg, mindketten ott diplomáztunk. Közel fél évszázada vagyunk házasok, erre alig merek gondolni, oly’ gyorsan múlt el az idő. Sok mindent végigcsináltunk együtt. Azon túl, hogy már korábban megtanult magyarul, a rendszerváltozás óta ő a leghűségesebb és leghatékonyabb társam a fehérvárcsurgói kastély felvirágoztatásában.

Tökéletesen kiegészítjük egymást. Én a pénzügyi, jogi, adminisztratív kérdésekkel foglalkozom, ő pedig a kulturális élet szervezője, megvalósítója.

Négy gyermekünk született, a legfiatalabbik, Nicolas gyógyíthatatlan betegségben 19 éves korában meghalt, mégpedig Fehérvárcsurgón, 2005 júniusában, az első dísznövénynapok első napján. Ott is temettük el, ugyanabba a sírboltba, ahol 1934 és 1940 között nagyapám nyugodott (ő 1940 óta a kaplonyi családi kriptánkban nyugszik). Geraldine lányunk Párizsban egy grafikai alkotással foglalkozó kisvállalatot vezet, Sándor Zürichben dolgozik fordítóként a FIFA-nál, Erzsébet pedig Bécsben él, kortárs építészettel foglalkozó szabadúszó újságíró. Mind a három házas, és nyolc unokánk van.

A nagy családi összejöveteleket természetesen Fehérvárcsurgón tartjuk, ahol valamennyien jól érzik magukat, ők is otthonuknak tartják, és nagy figyelemmel követik mindazt, amit mi itt végzünk.

Ön jelenleg Magyarország nagykövete Franciaországban, mit tart a legfontosabbnak ebben a munkájában? Mit tud tenni hazánkért?

Nagyköveti munkám legfontosabb része tulajdonképpen kötődik ahhoz, amit Fehérvárcsurgón meg kívántunk valósítani:

Magyarország európai kötődését népszerűsíteni, ápolni, megmagyarázni, alkalom adtán megvédeni azokkal szemben, akik ezt nem képesek megérteni.

Magyarország érdekében ebben a pozícióban gyümölcsöztetni tudom azt az adottságot, hogy életem nagyobbik részét Franciaországban töltöttem, tökéletesen beszélem a francia nyelvet, ismerem a francia kultúrát, gondolkodásmódot, és így képesnek érzem magam úgy megszólítani a franciákat, hogy ők azt megértsék. Sajnos nem mindig talál megértő fülekre, de legalább a legellenségesebb franciák sem állíthatják, hogy Magyarország nagykövete nem ismeri őket. Ezt a feladatot roppant izgalmasnak tartom, és nagy hiányérzetem lenne, ha nem kerültem volna ebbe a pozícióba, ahol hivatalosan is érvényesíteni tudom azt, amit a lelkem mélyén érzek.

Eközben feleségem ingázik Párizs és Fehérvárcsurgó között, és ügyel arra, hogy az ottani tevékenységünk is zökkenőmentesen folytatódjon.

Forrás: Kertbarát Magazin