0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 19.

Egy gyötrelmes munka felelevenítése

A hajdúnánási Nyakas Farmon július 4-én rendezték meg a kézi aratók idei versenyét. Ez volt a tizenkettedik ilyen találkozó, és a hagyományos időpontban is tartották. Mivel 2020-ban eddig semmi sem úgy alakult, ahogy azt megszoktuk, megtörténhetett volna, hogy az idei „kaszapárbaj” elmarad.

Az, hogy végül mégsem így történt, a rendezvény főszervezőjének, a helyszínt adó és a költségeket viselő gazdának, Nyakas Andrásnak és családjának köszönhető. Medárd napján, június 8-án még erősen afelé hajlottak a szervezők, hogy a koronavírus-járvány miatt az idén nem tartható meg a kézi aratóverseny, főleg nem annyi résztvevővel, amennyien kíváncsiak szoktak lenni rá. Végül az a döntés született, hogy megtartják, még ha kisebb létszámmal is.

A megszokotthoz képest csupán egyetlen aratócsapat maradt távol, a lengyeleké. Mindenki más eljött, sőt a határon túlról is érkeztek, Érmihályfalváról és Csíkszeredából. A lengyelek hiánya azért is szomorú, mert ők másféle betakarítási módszert kultiválnak, náluk ugyanis nem keresztbe, hanem kúpba rakják a kévéket. Az idei rendezvényen tíz csapat jelent meg a környékbeli településekről. Döntően kertbarát körök állítottak ki kaszást, marokszedőt és kévekötőt. Nem mellesleg ugyanők a főzésben, szintén csapatonként, ugyancsak összemérték a tudásukat, megmutatva egymásnak és a házigazdáknak, hogy ki tud még finomabb, még jobb, még ízletesebb ételt készíteni.

A hajdúnánási aratóverseny egyszerre megemlékezés és tisztelgés azok előtt, akik egykor a kézi betakarítást, ezt az embernyúzó tevékenységet végezték.

Nyakas András arra hivatkozott, hogy a mai ifjúságnak is látnia és tapasztalnia kell azt, amit a nagyszüleik csináltak, véghezvittek az aratás gépesítésének általánossá válása előtt. Ez a szándék nemes, felkarolásra érdemes, és a néprajzosok hozzáállása is elfogadható, akiknek mai szemmel nézve inkább érdekesség a kézi aratás.

A valóságban nagyon is gyakorlati tevékenység volt. Az akkori technológiai színvonal mellett a summások, azaz a kézi aratók ilyenkor keresték meg az egész évi kenyérre valót. Ez úgy zajlott, hogy az aratók képviselője, a bandagazda megalkudott a tulajdonossal, elsősorban arról, hogy a részes aratást milyen feltételek mellett vállalják. Általában minden 9-11. kereszt az aratóknak jutott. Ez alapján tehát kijelenthető, hogy sovány és nehéz kenyérnek számított az aratás.

Az aratásnak voltak kialakult, mindenki által elfogadott és tiszteletben tartott feltételei. Ilyen, hogy az aratás időtartama lehetőleg 2 hét legyen, de úgy, hogy az első kaszavágást a Péter-Pál előtti hétvégén megejtsék, majd következett 2 tiszta hét, amit végig munkával töltöttek. Akárhogy alakult az aratás, az aratócsapatok arra mindenképp ügyeltek, hogy a negyedik hét első napjára még maradjon vágnivaló. Ennek az a magyarázata, hogy a gazda hetente adott ellátmányt az egész csapatnak, így a kaszásnak, a marokszedőnek és a kévekötőnek egyaránt. Ennek az ellátmánynak az összetétele jellegzetesen alakult. Hetente járt 5 kilogramm kenyér, 1 kilogramm szalonna és 1 liter pálinka – a kaszásnak, a marokszedőnek és a kévekötőnek külön-külön.

Ez az élelmezési ellátmány minden olyan hétre járt, amikor a kasza kinn volt a földön. Így, bár az aratás névlegesen 2 hétig tartott, de az előző hét kezdeti kaszavágásai, majd a befejező hét záró kaszavágásai miatt 4 heti ellátmányt kaptak.

A mostani rendezvény emlékezés és tisztelgés a régi aratók előtt. Nem teljesen tiszta és megmagyarázható, hogy miért vegyes korból származnak az egyes munkafázisok. A július 4-ét megelőző fontos dátumok régóta ismertek az aratással kapcsolatban. Ilyen, hogy a búza gyökere Péter-Pálkor szakad föl, tovább már nem növekszik, csak érik. Ma már kevesebben tudják, hogy július 2-án van Sarlós Boldogasszony-napja, ami az év többi, jobban ismert Mária-napjától éppen a sarlóban különbözik, eredetileg ugyanis nem kaszával, hanem sarlóval arattak. Július 3-án pedig Ulrik napja van, amiről a néphagyomány azt tartja, hogyha olyankor esik, akkor abban az évben nem fehér, hanem barna lesz a liszt. Ide vonatkozó nagyobb távlatú megfigyelés, hogyha fekete a széna, akkor fehér a kenyér, és ez fordítva is igaz.

Ebben az évben ezek az évszázados megfigyelések, tapasztalatok nem mindenben helytállóak, és csak reménykedhetünk, hogy a 2,5 hónapos tavaszi aszály után az azóta tartó esőzések dacára idén is sikerül jó minőséget aratni a búzából.

Az aratás nemcsak a kaszálásból állt, hanem hozzá tartoztak egyéb műveletek is. A kereszteket 18 kévéből rakták. A legalsót papnak nevezték, és visszatörték a kalászát, hogy a búzaszemek ne ázzanak el a földön fekve. Legfelül volt a kántor, ami azt szolgálta, hogy a belőle kihúzott szalmával le lehessen kötni a kereszteket és a szél ne fújja széjjel őket.

Ma már teljesen elfeledkeztünk a valamikor nagy hangzavarral és nagy munkával járó hordásról is. Érdekesség, hogy egy-egy szekérre, amikor vendégoldallal megszélesítették és meghosszabbították, általában 4 keresztet raktak.

Kimagasló tekintélynek örvendett az a rakodómester, aki a szekeret szép szögletesre, jó formában meg tudta rakni, mert ehhez különös fogásokra volt szükség.

Az oldalt keresztbe rakott kévéket minden sor után úgynevezett bélelőkévékkel kellett rögzíteni és összefogni, majd az egészet hordókötelekkel fixálni, hogy menet közben széjjel ne essen a szállítmány. Amikor ez még működött, a szekerek kerékvágásban közlekedtek, de mára teljesen eltűntek ezek a nyomok. Illett ismerni és megtartani a közlekedésben a vonatkozó szabályokat. Ezek főleg a szekerek találkozásakor való kitérésre vonatkoztak. Elsősorban annak kellett félreállnia az útból, aki teher nélkül volt, ám ha mindkét szekér meg volt rakodva, akkor a kitérés annak a kötelezettsége volt, aki lejtőn haladt, még ha a legenyhébb is volt a lejtés.

Otthon vagy a szérűn asztagot raktak, amihez egyszer megérkezett a cséplőgép. A cséplőgép előtt nyomtatással ütötték ki a szemet: a körbe járó jószágok taposták ki a kalászból. A cséplőgépeknél több cséplőcsapat dolgozott egyszerre. A munka hajnalban kezdődött, sorban házról házra mentek, és este, a harmat leszállásakor fejezték be. Ez volt a munka általános menete nálunk az ’50-es évekig. Az akkor megjelent kombájnok igen nagy ellenkezést váltottak ki a cséplőbrigádok tagjaiban. Ennek ellenére hamar általánossá vált a kombájnnal való betakarítás, amit mára szinte művészi tökélyre vitt a technológia.

A precíziós gazdálkodás része, hogy a kombájn sebességét úgy határozzák meg, hogy ki mekkora betakarítási veszteséget enged meg magának és a gépének. Ma ez nem több, mint 0,5-1 százalék. Emiatt a kalászos gabona betakarítása napjainkra néhány szakember belügyévé vált, ma már keveset beszélnek róla a falvakban és a településeken. Ennek ellenére a visszatekintés szándéka és megvalósítása nemes, mert izzasztó küzdelmet elevenít fel.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság