A varroózis és a vírusok
A fertőzésről dióhéjban
A varrózist egy Varroa destructor elnevezésű ektoparazita (olyan parazita, amely a gazdatest kültakaróján élősködik) okozza. Ez az atka eredetileg Ázsiában őshonos és az Apis cerana, azaz az indiai méh parazitája. Áttérése az új gazdatestre, az Apis melliferára vagyis a házi méhre feltehetően Japánban, az 1950-es években történt. Innen aztán a Szovjetunión keresztül már szabad volt az útja Európa és a világ többi országa felé. Napjainkban Ausztrália és a dél-nyugat indiai óceáni területeken kívül mindenhol megtalálható ez a kártevő. Két változata ismert, a japán, amely kevésbé virulens és a koreai, amely meglehetősen agresszív.
Az atkáknak a méhek fiasítására van szükségük a szaporodáshoz. Közvetlenül a sejt lefedése előtt mászik be a lárva mellé, majd elkezd petézni. Ennek során akár hat petét is lerakhat. A peték közül egy hímként, a többi pedig nőstényként látja meg a napvilágot, majd ivarérettségükig a méhlárva testnedvével táplálkoznak, amikor is a még fedett sejten belül párosodnak egymással. Miután a párosodott hímivarú atkák elpusztulnak, a nőivarú atkák a fiatal méhvel együtt kelnek ki a sejtből. Életük első napjaiban a fiatal felnőtt nőstény atkák a felnőtt méheken, elsősorban dajkaméheken tartózkodnak és táplálkoznak, amelyeknek mindig van némi zsírtartalékuk. Ezután a felnőtt atkák újra bemásznak a lefedés előtt álló fiasításba, és a kör újrakezdődik.
Amennyiben a lárvának sikerül túlélnie a fertőzést – amely általában alacsony fertőzöttségi szintnél nem probléma – felnőtt korukban mégis előfordulhat a rendellenes fejlettség, a kisebb testméret, a gyengébb immunrendszer és a deformált szárnyak. Súlyos fertőzöttség esetén a megtámadott lárva nagy valószínűséggel elpusztul. Erről többek közt a sörétes fiasítás is árulkodik. Az atkák méhcsaládok közötti terjedését segíti elő a rablás, az eltájolás és a fias keretek családok közti cserélgetése.
A varroa továbbá igen hatékony terjesztője a legkülönfélébb vírusoknak. Ezek közül a leggyakoribbak az akut (Acute Bee Paralysis Virus – ABPV) és a krónikus méhbénulás (Chronic Bee Paralysis Virus – CBPV) vírus, amelyek az atkákban ugyancsak képesek reprodukálni magukat. Az atkák és vírusok közötti kapcsolatot még nagyrészt homály borítja, de annyit azért biztosan állíthatunk, hogy a varroa világszintű terjedésével párhuzamosan a vírusok terjedése is megfigyelhető volt. A vírusokat elsősorban az ürülék, a fizikai érintkezés, a pete és a hímivarsejt terjeszti. A vírusok a legkülönfélébb felületeken képesek túlélni, amelyek előzőleg már kapcsolatba kerültek felnőtt méhekkel vagy fiasítással.
A betegség gyakorlati felismerése
Számos módszer létezik a varroafertőzöttség megállapítására a méhészetben. Meghatározhatjuk a családon belüli fertőzött méhek számát, a fertőzött lárvák számát vagy megszámolhatjuk az elhullott atkákat, amely alapján már becslésbe tudunk bocsátkozni.
Az egyik módszer porcukor, a másik pedig szén-dioxid (CO2) alkalmazásával történik. Ehhez legalább 300 felnőtt méhet kell összegyűjtenünk a kaptárból (1g méh nagyjából 10 dolgozónak felel meg) és egy műanyag, vagy fém fedéllel ellátott üvegbe helyeznünk őket. A porcukros módszer esetén egy evőkanálnyi porcukrot szórunk rájuk, majd az üveget gyengéden forgatva, a méheket teljesen meghemperegtetjük benne. Ezután a hálós tetőn keresztül a porcukrot óvatosan belerázzuk egy vízzel teli edénybe, majd megszámoljuk a víz felszínén lebegő atkákat és a vizsgálat során felhasznált méhek száma alapján így már megbecsülhetjük a család fertőzöttségének mértékét. A szén-dioxidos módszer esetén a CO2-t a méhek és az atkák elkábításához használjuk.
Az alkoholos lemosás is szintén egy üvegben történik. Az üvegben összegyűjtött méhekre alkoholt öntünk, és addig kavarjuk őket, amíg az atkák le nem esnek a méhekről. Az alkoholos méhelegyet egy szűrőn keresztül kell kiönteni, hogy az atkákat a méhektől el tudjuk választani.
(Folytatjuk)