Idén aszályból és esőből is bőven kijutott nekik, 550 hektár őszi búzát csak lánctalpas és gumihevederes kombájnnal tudtak learatni. Ha azok nincsenek, a búza nagy része talán még ma is ott lengedezne a belvízfoltokban.
De a beruházás két hónap alatt megtérült, a búza nagy részét enélkül nem tudták volna learatni. Ezzel a csatát ugyan megnyerték, de a háború nem ért véget: a lánctalpak nyomában még szeptemberben is állt a víz. Igencsak kérdéses, hogy jövőre mit tudnak termeszteni a területen.
A szójabemutató alkalmából gazdálkodásuk részleteiről is kifaggattuk a szakembert, mielőtt a nem túl nagy számú érdeklődőnek megtartották volna a fajtabemutatót. A koronavírus és az előbb aszályos, majd csapadékos időjárás együttese miatt mindenre különös figyelmet kell fordítani.
Ha a kommersz búzát is figyelembe vesszük, akkor a búzatermésük hektáronkénti átlaga meghaladta a 6,55 tonnát. Ez alapján tehát nem volna túl sok okuk a panaszra.
Viszont meg kellett küzdeni a már említett körülményekkel – ami sikerült. Vetőmagos gazdaság lévén, 4 tonnás szárazborsó-termésátlagot takarítottak be 20 hektárról. Nagyon sokfelé nem adott ennyit a zöldborsó. Magyarországon ők foglalkoznak legnagyobb területen zabvetőmag-előállítással. Idén 65 hektáron vetették ezt a növényt, ami a teljes hazai zabszaporítás egyharmada. Az átlagtermése 6,3 tonna lett – a szakma szerint a növény termőképességének ez a felső határa.
A Prügyi Mezőgazdasági Zrt.-nél 67-en dolgoznak. A saját munkákhoz 35 ember is elég lenne, de ők nagy integrátornak számítanak: a fennmaradó területen 7 település 140 gazdájával működnek együtt.
Szójával 70 hektáron foglalkoznak ebben az évben, és a Szója Szövetség számára is beállítottak kísérletet. Korábban ennek a többszörösén termesztették, de az első 5–6 évben csak tanulgatták a szakma fortélyait, ami úgy sikeredett, hogy évi 30 millió forintot ráfizettek a termesztésére, mire minden csínját-bínját kiismerték.
Szükségük volt szójára, mert sertéstenyésztéssel is foglalkoztak, és foglalkoznak ma is, de a tandíjat kicsit sokallották. Mivel az ő jószágállományukhoz nem volt érdemes saját takarmánykeverőt létrehozni, ezért a tápot vásárolták, a szóját pedig eladták, igen jó áron.
Előbb meg kellett vásárolni hozzá az eszközöket, hogy megfelelő magágyat tudjanak készíteni, amiben gyommentesen tudják tartani a növényállományt, mert a sikertelenségnek ennek elmulasztása az egyik legfőbb oka.
Jó szem kell a legalkalmasabb terület megtalálásához, és legalább ilyen fontos, hogy a megfelelő fajtát – lehetőleg korait és a térségükben még jó termésre képeset – felkutassák. Ezért nagyon sokáig az ES Mentort használták, de újabban más fajtákkal is kísérleteznek, közülük a Coraline váltotta be a legjobban a hozzá fűzött reményeket. A fővetésben azért ennek szavaztak bizalmat, mert a kísérletben 4,7 tonnát adott. Ha üzemi körülmények között megterem 2,7 tonnát, az már igen jövedelmezővé teszi – és ebben az évben jó esély mutatkozik erre.
A szójával is foglalkozó növénytermesztők között állandóan téma, hogy milyen hozamszinten lehet versenyképes ez a növény. A kukoricával összehasonlítva ma is helytálló megállapítás, hogy 2,5 tonna májusi morzsolt lehet egyenlő 1 tonna szójababbal.
De ez azért kiegészítésre szorul. Prügyön tudnak 10 tonnát szemes kukoricával, viszont azt szárítani kell. Az ő esetükben, mivel eléggé északon helyezkednek el, a betakarításkori szemnedvesség-tartalom általában 22 százalék körül van, márpedig ennek a leszárítása 2,5 tonna szemes kukorica árába kerül, azaz 100 ezer forintot elvisz az árbevételből.
A szóját viszont nem kell szárítani, anélkül is be lehet tárolni, és legalább olyan jó elővetemény, mint a borsó. Sőt, a szójára, mint nagymagvú fehérjenövényre, most úgynevezett termeléshez kötött támogatást adnak, ami az értékesítési árral együtt 140–145 ezer forintot tesz ki 1 tonna szójánál. Ha így számolunk, akkor a kukorica és szója közötti szorzó sokkal inkább a hármas szám lesz.
Szeptemberben a szakemberek a 70 hektár átlagában legalább 2,7 tonnát várnak, de ha több lesz, azon sem lepődnek meg. Lehetne még több is, de sajnos elég sok a víznyomásos rész, és a gyomirtás sem sikerült teljesen.
Néhány szó az aszályt követő esőzésről. Május végéig, az első 5 hónapban összesen 110 millimétert kaptak, ennek ellenére szeptember 8-án már 510 milliméter csapadékot regisztráltak, azaz 3 hónap alatt, a nyáron 400 millimétert kaptak. Ez egyszerre volt áldás és átok. A szója szereti a csapadékot, a csapadékos időt, azt viszont nem viseli el, ha összefüggő vízterület áll a táblán, náluk pedig előfordult ilyen ebben az évben.
A kukorica is vegyes képet mutat. Ahol a víz nem nyomta meg, ott 10 tonna feletti hozamra számítanak, ám az 500 hektárból 100-on teljes vagy részleges víznyomás tapasztalható a növénynél. Drónnal felülről megvizsgálták a teljes területet, abból derült ki a vízkár mértéke. Most a kukorica aratásához újra elő kell venni a lánctalpat és a gumihevedert.
A terményt kiszállítják az út mellé, ahol a teherautók és pótkocsik várakoznak. Ilyen időjárás egy évtizedben csak egyszer fordul elő, de most megtörtént. Az egyik legfontosabb tanulság számukra, hogy kiközelítő kocsi nélkül nem kezdhetnek hozzá az aratáshoz.
Tavaly fel kellett számolniuk a sertéstartást, december utolsó napjaira takarították el az állományt. Ezután 3 hónapba került, hogy szabályszerűen tudjanak megszabadulni a trágyától; kijuttatták a termőföldre. Mindent szabályosan csináltak, viszont a nemzeti sertéstámogatástól elestek, mert annak március 31. volt a határideje. Rácz László szerint ezt az EU által is jóváhagyott törvényt nem a mostani rendkívüli időszakra hozták létre, hanem normális körülményekre. Fordult ő mindenkihez, és bár általában jóindulatú válaszokat kapott, de a nemzeti keretből ebben az évben mégsem jut támogatás a Prügyi Mg. Zrt.-nek. Utólag nézve, ha szabálytalankodott volna, hogy ne mondjuk, odafüllentett volna egy kicsit, akkor most semmi gondja nem lenne, erre az évre is megkapná az őket megillető 30 millió forintot.
Hasonló gondot jelent számukra a belvízelvezető és öntözőcsatornák állapota. Fotóval igazolják, hogy az ma nem láthatja el a funkcióját. Az előző években még saját pénzből kitakarították az állami főművek egy részét, de most hiába rimánkodnak, kérlelnek: a tényleges akarat és a cselekvés hiányzik.