0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A vizes élőhelyek szorgos fenntartói

Egykor 100 ezernél is több magyar házi bivaly élt az országban, a mezőgazdaság gépesítése azonban fordulópontot eredményezett, s a rendkívüli igavonó erejéről ismert fajta szinte teljesen eltűnt a magyar vidékről. Hogy a hazai populáció mérete idővel növekedésnek indult, az jórészt a bivalyok egy másik ismérvének, a vizes élőhelyek iránti „lelkesedésének” köszönhető.

A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság (KMNPI) ezt szem előtt tartva már a megalapításának évében belekezdett a bivalytartásba és tenyésztésbe. A többi közt a fajtában rejlő hasznosítási lehetőségekről és egy javában zajló, a bivalyállományukat is érintő nagyszabású beruházásról beszélgettünk Pozderka Imrével, az igazgatóság mezőgazdasági felügyelőjével.

Mely haszonállatfajtákkal, illetve azok mekkora állományaival foglalkoznak jelenleg?

– Kizárólag őshonos magyar fajták tartásával, illetve tenyésztésével foglalkozunk. A körülbelül 300 egyedből álló magyar házibivaly-állományunkon kívül nagy számban tartunk magyar szürke szarvasmarhákat és juhokat is. Utóbbiból – a cigája és racka juhokból – összesen mintegy 900-at, előbbiből pedig hozzávetőleg 1300-at tartunk.

A legfontosabb feladataink egyike a génállomány megőrzése, hisz köztudott, az őshonos fajták, illetve azok tartása nemzetünk rendkívül fontos kulturális értékeit is jelentik.

A nemzeti parkok éppen ezért a pásztorkultúra utolsó mentsvárai közé sorolhatók. Igazgatóságunk vállalkozási szerződés keretében foglalkoztat pásztorokat, illetve gulyásokat, akik nem csak a rájuk bízott állatok, hanem ősi mesterségük őrzői is egyben.

Úgy tudom, a KMNPI már a megalapításának évében elkezdte kialakítani magyar házibivaly-állományát. Mesélne a kezdetekről?

– Mindenekelőtt érdemes tudni, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság területeinek jelentős részét vizes, mocsaras élőhelyek, vízállásos, zsombékos gyepterületek alkotják. Fenntartásuk leghatékonyabb eszköze a legeltetés, ugyanakkor az is tény, hogy az ezeken jellemző növénytársulásokat a legtöbb haszonállat nem szívesen fogyasztja. Nem úgy, mint a magyar házi bivaly, mely számára éppen ez a közeg jelenti az ideális élőhelyet. Igazgatóságunk az 1997-es megalapításától kezdődően foglalkozik a fajta tartásával és tenyésztésével.

Az állományunk a Partiumból, egészen pontosan az Arad megyei Borosjenőről származik, ahonnan 30 üszőt és egy tenyészbikát vásároltunk annak idején.

E téren a génmegőrzés, mint nemzeti parki tevékenység a kezdetektől fogva jelentős hangsúllyal bírt, annál is inkább, mivel a magyarországi bivalyállomány mérete a kilencvenes évek végére rendkívüli módon lecsökkent.

Tavasszal sok helyütt lehetett olvasni arról, hogy elkezdődött annak a beruházásnak a kivitelezése, amelyet az igazgatóság több mint egymilliárd forintból valósít meg, s amely a bivalytenyésztő ágazatot is nagyban érinti.

Távol-keleti eredet

A házi bivalyok története a feltételezések szerint a mai Kína területén, az időszámítás előtti 4. évezredben kezdődött. Ekkor a vadbivalyok háziasításával jött létre ugyanis a fajta, amely nem sokkal ezután Mezopotámiában és Indiában is megjelent, s rövidesen Dél-Kelet Ázsia, valamint Afrika egész területén ismertté vált. A Kárpát-medencében az első bivalyok minden valószínűség szerint a honfoglalás idejében, igavonó állatként vetették meg lábaikat, a fajta magyarországi jelenlétéről szóló első említések azonban csak mintegy két évszázaddal később születtek meg. A 11. századi Erdélyben, majd pedig II. Béla király 1138-as, dömösi apátsági adománylevelében is utaltak bivalyokra, amelyek tömeges hazai elterjedését a törökökkel vívott háborúk hozták el. A birodalom hadseregében ágyúk vontatására használták a bivalyokat, amelyek ereje páratlannak bizonyult. 2 bivaly vontatási ereje 4 szürkemarháéval ért fel. A hazánkban ismert bivalyok kifejlett példányainak marmagassága akár a 180 centimétert, súlyuk pedig a 800 kilogrammot is elérheti, ugyanakkor a fajta nem csak külső jegyeinek köszönhetően vívta ki elődeink elismerését. A bivaly a szarvasmarhánál igénytelenebbnek bizonyult, mindemellett húsának és tejének minőségét tekintve is felülmúlta azt, így nem csoda, hogy a 19. század derekán mintegy 150 ezer példány élt Magyarország területén. A mezőgazdaság gépesítése azonban fordulópontot jelentett. A hazai bivalyok száma nagymértékben csökkenni kezdett, hasznosításuk pedig ettől kezdve leginkább a vizes élőhelyek fenntartására irányult.

– Ismeretes, hogy a fajta a legmesszemenőbb módon alkalmas ridegtartásra, függetlenül ettől télen és az ellési időszakban is fontos, hogy legyen fedél az állatok feje fölött. Éppen ezért Dévaványán, a bivalyaink elhelyezésére szolgáló réhelyi állattartó telepen, az állomány méretéhez mérten mindig is rendelkezésre állt a kellő számú istálló és szárnyék, közben persze igyekeztünk fejleszteni a tartástechnológiákon is. A legnagyobb beruházás kivitelezése éppen most zajlik.

Az ön által említett, több mint egymilliárd forintnyi európai uniós támogatásból épül az új állattartó telepünk is, melynek része lesz egy 400 állatot befogadni képes szürke­marha-­szárnyék, és egy 200 bivaly elhelyezésére alkalmas istálló is.

A létesítmény tervezésekor a szakemberek nem csak azt vették figyelembe, hogy az a legmodernebb állategészségügyi szempontoknak is megfeleljen, hanem azt is szem előtt tartották, hogy tájba illő épületek alkossák. A munkálatok várhatóan jövő év novemberére fejeződnek be.

Ha már Dévaványa, a település, illetve annak környéke a hazai túzokvédelem szempontjából is kiemelt jelentőséggel bír, hisz itt hozta létre a KMNPI bő 4 évtizeddel ezelőtt a Túzokvédelmi Állomását. Úgy tudom, az igazgatóság bivalyai is segítik a madarakkal foglalkozó szakemberek munkáját.

A mintegy 400 hektáros, bekerített Túzokvédelmi Mintaterületünk ideális helyszín a mentett túzokfiókák neveléséhez, természetbe való visszaszoktatásukhoz. E tájat részben zsombékosokkal, nádasokkal tarkított legelők alkotják, amelyek kiváló terepet biztosítanak a bivalyoknak, amik legelésükkel, tiprásukkal fontos szerepet vállalnak a túzok­élőhelyek kialakításában és fenntartásában is.

Az itteni gyepek legeltetését minden évben úgy ütemezzük, hogy azzal a legkevésbé zavarjuk a madarakat.

Csak akkor engedjük a területre a bivalyokat, amikor a túzokfiókák már röp­képesek.

A magyar házi bivaly egyebek mellett kiváló minőségű húsáról is egyre inkább ismert. Hasznosítják-e ilyen célra az állataikat?

– A tenyésztés során igyekszünk minden egyes állatfajtánk esetében magas minőségű egyedeket előállítani, melyek egy részét élőállatként értékesítjük. A bivaly tinókat négyéves korukban, illetve a tenyész­után­pótlást nem szolgáló üszőket is értékesítjük. Kapcsolatban állunk olyan éttermekkel is, melyek felismerték az egyébként rendkívül egészséges, különleges ízvilágú, sötétvörös színe miatt leginkább a vadhúsra hasonlító bivalyhúsban rejlő lehetőségeket.

Ezen a téren még csak az út elején járunk, de a kilátások reményt keltőek, hiszen egyértelműen látszik, hogy idővel lesz piaca a belőle készült termékeknek.

Fordulhatnak önökhöz azok a gazdák, akik érdeklődnek a bivalytartás mikéntje és hogyanja iránt?

– Dévaványán, a Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpontunk külső bemutatóhelyein őshonos állatfajokat, köztük a magyar házi bivalyokat is testközelből vehetik szemügyre az érdeklődők, akik számára kérdések esetén természetesen kollégáink is rendelkezésre állnak.

A bivalyállományunk bizonyos egyedeivel hosszú évek óta találkozhat a nagyközönség kiállítások alkalmával is.

Az Alföldi Állattenyésztési és Mezőgazda Napok Szakkiállítás és Vásárnak például rendszeres résztvevői vagyunk, s nem egyszer díjakkal tértünk haza onnan. Ugyanakkor megjelenünk állatainkkal a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság különféle rendezvényein is, így például az évről évre szeptemberben esedékes kar­dos­kúti Fehértó Napján is.

Forrás: Kistermelők Lapja