0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Társ a vadászatban: az erdélyi kopó

Az erdélyi kopó az egyik legveszélyeztetettebb őshonos kutyafajtánk. Egyedszáma meglehetősen alacsony, genetikai állománya igencsak beszűkült, így ha nem vigyázunk rá, néhány generáció alatt végleg eltűnhet úgy a Kárpát-medencéből, mint a Kárpátok bérceiről. Pedig a benne rejlő értékek helyes kihasználásával a XXI. században is megállja helyét.

Néhány évszázaddal ezelőtt a történelmi Magyarország területén széltében-hosszában elterjedtek voltak a ma erdélyi kopónak nevezett kutyák. Nevezték ezt a fajtát akkoriban fekete és magyar kopónak is, megkülönböztetve a mára eltűnt sárga kopónktól.

Státuszszimbólumként és mellőzötten

Hajdanán nem volt olyan nemesi udvar, ahol néhány kopó ne élt volna az agarak mellett. Tartásuk státuszszimbólumnak számított. Apafi Mihály erdélyi fejedelem az 1600-as években 83 kopót tartott, hogy a mai szóval élve protokollvadászatokon a befolyásos nagyuraknak a megfelelő teríték biztosítva legyen.

Magyarország területén a fajtának két változata alakult ki: az Alföldön a hosszúlábú egyedeket részesítették előnyben.

Ezeket régen leginkább a bölény, hiúz, őz, szarvas és vaddisznó hajtásánál használták, míg a rövidlábúakat inkább a hegyvidékeken tartották, ahol különösen farkas-, medve- és zergevadászatokon hasznosultak tulajdonságai. Voltak olyan területek, ahol a rövid- és a hosszúlábúakat együtt tartották, ezzel magyarázható, hogy az évszázadok folyamán az állományból nem alakult ki több különálló fajta.

Voltak azonban a kopótartásnak túlkapásai is, melyre több egykori írás is emlékeztet, így például „sokszor drágább az agár vére, mint a jobbágy vére, s a kopó eltört lába, mint a verés által kirohadt jobbágy fara”.

Elgondolkodtató a „minden emberi érzés nélküli durvaság [is], midőn a földesúr arra hajtja a jobbágyasszonyt, hogy szoptassa a kopó kölykeit”.

Azonban a XIX. század végén a megváltozott birtokszerkezet, az erdőgazdálkodás és a mezőgazdaság átalakulása azt eredményezte, hogy a kopók hajdani feladata, létjogosultsága megszűnt, és csak a sziklás, nehezen járható területeken tudták tulajdonságaikat megfelelően kihasználni. Így szorult vissza a fajta Erdélybe.

A II. világháborút megelőző időszakban Magyarországon megkongatták a vészharangot az erdélyi kopó felett. Széchenyi Zsigmond, menteni kívánva a menthetőt, az angol típusú falkavadászatokon megpróbálkozott a fajta alkalmazásával, s ez a korabeli szakirodalomban nagy publicitást kapott. De minden erőfeszítés ellenére, a velük való csoportos vadászatra alkalmatlannak bizonyultak, hiszen az évszázadok során nem ilyen típusú feladatokat kellet ellátniuk. Széchenyi kudarca még azzal is párosult, hogy sok vadász arra a téves következtetésre jutott, hogy ezt a fajtát nem lehet semmire hasznosítani. Ez is hozzájárult a mai Magyarország területéről való eltűnéséhez.

Hajlamos a teljes önállóságra

Pedig az erdélyi kopó igazán értékes kutya, csak tudni kell, mire formálták eleink.

Jóindulatú, bátor és kitartó állatról van szó, amelynek nyugodtsága határozottsággal, kiegyensúlyozottsággal és egészséges temperamentummal párosul.

A kopó hajlamos a teljes önállóságra, szemben például egy pász­tor­kutyával vagy egy vizslával, ezért már 8-10 hetes korában intenzíven kell vele foglalkozni. Például a napi sétáltatás során már szoktatni kell ahhoz, hogy minket kövessen, és ne legyen öntörvényű. Ha ezt nap mint nap megtesszük, nem fordulhat elő, hogy kutyánk hirtelen gondol egyet, és otthagyva minket, elindul csatangolni a mezőn vagy a település közepén.

A valamikori klasszikus időkben a kopót nem a képzettsége, hanem emberi segítség nélkül történő munkája alapján értékelték. Lényegesnek számított, hogy az előtte álló feladatokat akár egymaga is el tudja-e végezni. Ezzel magyarázható, hogy a kutyák kiképzése alapszintű volt, elegendőnek bizonyult, ha füzéren vezethetők voltak, és a kürt hangjára visszatértek gazdáikhoz.

Napjainkban viszont már teljesen más elvárásoknak kell megfelelniük, melyekre a megfelelő nevelés, képzés alkalmassá teszi őket.

Megéri a fáradság, hiszen az erdélyi kopóban rejlő értékek nem pótolhatók más fajtáéival.

„Ceauşescu ajándéka”

Az 1960-as években már Erdélyben is a kihalás szélre került az erdélyi kopó. Erről tudomást szerezve, a Fővárosi Állat- és Növénykert akkori vezetősége minden követ megmozgatott, hogy ne veszítsük el ezt a nemzeti fajtánkat. Már-már regénybe illő kalandok során juthatott el két kölyök a „baráti Romániából” Budapestre.

A kölykök Nyisztor Pétertől származtak, akinek akkoriban 8-10 kopója is volt – vadászott is velük, egyik kan kutyája például még a farkast is hajtotta.

Ebben az időben ezeknek a kutyáknak a tartása Romániában tilos volt, így nem kevés veszéllyel járt, hogy az állatokat Máramarosszigetről a kolozsvári vasútállomásig eljuttassák, ahonnan Fodor Tamás és Győrffy Lajos szállította őket a nemzetközi vonalon. A határőröknek feltűnt a két kutya, vissza akarták őket tartani, Győrffy doktor azonban, aki jól beszélt románul, kivágta magát: „az elvtársak csak nem akarják elkobozni Ceaușescu ajándékát Kádár elvtárstól, Erdély Romániához való csatlakozásának fél évszázados évfordulóján?”. Ez a két állat tekinthető a mai törzskönyvezett állomány alapjának, bár a későbbiek során újabb és újabb erdélyi importra került sor.

A rendszerváltást követően úgy Magyarországon, mint Erdélyben reneszánszát kezdte élni az erdélyi kopó tartása, melynek során gyakorta kerültek vissza Erdélybe továbbtenyésztésre szánt egyedek.

Ugyanakkor Erdélyből is hoztak Magyarországra immár jelentősebb mennyiségben erdélyi kopókat, de mivel a kutyák származása nem volt követhető, előfordult, hogy az Erdélyből származó egyedek szülei, nagyszülei Magyarországról kerültek ki, ami igen sokat ártott a fajtának – részben genetikai hanyatláshoz is vezetett.

Vaddisznóhajtásokon ma is hasznosítható

Jellemzően e kutyafajtát ma már a vadászok kevésbé tartják, inkább olyan lelkes fajtabarátok lettek a gazdáik, akik igyekeznek ezeknek a kutyáknak a külső és belső tulajdonságait megőrizni. A külső megjelenést a fajtastandard egyértelműsíti. Ezek közül kiemelendő, hogy a marmagasság viszonylag változatos lehet – 55-65 cm között változhat, a marmagasságnak a törzshöz 10:11 arányban kell viszonyulnia. Ez azonban nem kőbe vésett szabály, a harmónia és az összbenyomás a legfontosabb.

Az agy- és arckoponya arányának pedig 1:1-hez kell viszonyulnia. Igen fontos, hogy a kültakaró megfelelően védje az állatot a szélsőséges időjárástól.

Az alapszín fekete, a cserszínű jegyek jól elhatárolhatóak. A fehér szín is megengedett bizonyos testtájakon, de ez nem lehet több 20 százaléknál.

Napjainkban az erdélyi kopót a törvény szerint vaddisznóhajtásokon lehet hasznosítani, s mivel szaglása kitűnő, megfelelő idomítással el lehet érni, hogy ebünk ne űzze a többi vadat, így például eredményesen tudjuk távol tartani területünkről a vaddisznókat – nem kell több száz méternyi vadhálót vagy villanypásztort kifeszíteni. Emellett a sebzett vad utánkeresésében is nagy hasznát veszik.

Ma már az erdélyi kopó nevelése, idomítása egyre kiforrottabb, melyben többi közt elévülhetetlen érdemeik vannak a Magyarországi Erdélyi Kopó Klub (MEKK) tagjainak.

Napjainkban gyakran előfordulnak a fajtának olyan egyedei, melyek családi kedvencként élik mindennapjaikat, míg hétvé­gente vadászatokon vesznek részt gazdáikkal.

Nagyvárosban is helytáll

Jó példákat láthatunk a városi kutyatartásra is. Váradi Eszter biológia-kémia szakos tanárnő három gyerek nevelése mellett mindennap szakít időt Pesthidegkúton Néra nevű kopó szukájának sétáltatására. Az állat nemcsak családjában, hanem Eszter iskolájában is jó szolgálatot tesz, ahol Néra segítségével mutatják be például a felelősségteljes állattartást, irányítják őshonos fajtáinkra a figyelmet, sőt abban is segít, hogy a gyerekek a biológia órán az állatok viselkedéséről tanultakat minél könnyebben elsajátíthassák.

Eszter szerint ma már alapvető, hogy egy erdélyi kopó az engedelmességi vizsgát I-es és II-es szinten letegye. Ez nemcsak tenyésztési szempontból fontos, hanem alapja a harmonikus erdélyi kopó-ember együttélésnek is.

Ezt követően lehet különféle programokon részt venni kutyával, például az úgynevezett nyomkövető életmódprogramon. Itt egy szagnyomon indítják a kutyát, melyet 20 perccel korábban fektettek le.

Az úgynevezett mantrailing is elterjedt az erdélyi kopósok körében. Ezt általában csoportosan játsszák. Valaki odamegy a kutyákhoz, egy finom falatot nyom az orruk alá, majd elmegy és elbújik. Ezt követően szagmintáról indítják a kutyákat, például az illető pólóját alaposan megszagoltatják, majd hosszú pórázon vezetve kerestetik vele. Amikor a kutya megtalálja a rejtőzködő embert, jutalomfalatban részesül. Ezt többnyire erdőn-mezőn játsszák, de az igazán nagy feladat Budapest egy nyílt, nagy terén kipróbálni, ahol néhány percen belül emberek százai megfordulnak. Itt a legnagyobb kihívás a nyom- és légszimaton keresztül megkeresni az elrejtőzött személyt.

A házőrzésen kívül ma is igen sok célnak kiválóan megfelel az erdélyi kopó.

A disznóhajtásoktól kezdve, a vad utánkeresésén át a városi kutyás sportokig, igen sok lehetőség adódik ennek az őshonos kutyánknak hasznosítására. Mindenekelőtt talán a legfontosabb, hogy gazdája nap mint nap mozgásra kényszerítse, ami mostanság egyre kevesebbeknek adatik meg.

Forrás: Kistermelők Lapja