0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Háborítatlan vizek lakója

Vándorló eleink minden valószínűség szerint a Kárpát-medencében találkoztak először nagyobb számban vidrával. Legalábbis erre enged következtetni, hogy ugyanazzal a névvel illetjük ezt a vizes élőhelyekhez szorosan kötődő ragadozó állatot, mint a környező szláv népek. A faj a 19. században még igen elterjedt volt az egész medencében.

A vidra bundáját hosszú évszázadokon át nagyra értékelték, még külföldre is szállítottak vidragereznát, ezért eleink rendszeresen vadásztak rá. A lőfegyverek széles körű elterjedéséig, illetve a folyószabályozások okozta élőhely-beszűkülésig az állomány ellensúlyozni tudta a vadászatot.

A Nyugat-Európában élő vidranépességek már hosszú évszázadok óta vészesen zsugorodnak, olyannyira, hogy például Angliában kihalt a faj, és itt-ott csak a közelmúltban jelent meg újra, legtöbbször betelepítési akcióknak köszönhetően.

Nemcsak Európában volt ilyen szomorú sorsa ennek a menyétfélének: bár Ázsiában Srí Lankától kezdve egészen Japánig gyakorta előfordult, az utóbbi országból teljesen eltűnt. A múlt század második felében visszaesett a vidraprém iránti kereslet, ezért úgy tűnt, hogy az állatra jobb idők várnak. Ma már tudjuk, hogy egyes helyeken valóban növekszik az állomány egyedszáma, mégsem lehetünk biztosak jövőjével kapcsolatban. A vidrának fontos szerepe van a vizes élőhelyek egyensúlyának fenntartásában: leginkább a beteg, lassan úszó halakat zsákmányolja.

A prédaállatok testében azonban gyakorta felhalmozódnak különféle szennyezések, például higany vagy ólom, és ezeknek a káros anyagoknak a mennyisége a vidrákra is végzetes lehet.

A motorizáció, az autópályák komoly akadályt jelentenek az állatok mozgásában, bár inkább csak a fiatalabb példányok esnek áldozatul a száguldó autóknak. Az elszigetelődés egyes helyeken beltenyészetet eredményez, ami szintén oka lehet az állomány hanyatlásának.

Jellegzetes nyomok

Az utakon elpusztuló vidrák vizsgálata megsokszorozta a fajról szóló ismereteinket. Így például már tudjuk, hogy az ország keleti területein, különösen a Szabolcs, Csongrád, Hajdú és Békés megyében élő állatok jobban kitettek a környezeti (folyó) szennyezés okozta ártalmaknak, mint a Baranya, Tolna vagy Zala megyében élő fajtársaik. A vidra hazánkban elvileg bárhol előfordulhat, ahol megtalálja a számára megfelelő táplálkozó-, búvó- és szaporodóhelyet.

Igazán azonban olyan nádas, illetve bokros vízparton érzi jól magát, amelyhez szakszerűen kezelt vízparti erdő is társul.

Az emberi jelenlétet nemigen tűri, ha zavarják, halbőség esetén is gyakorta továbbáll. Búvóhelye lehet akár egy nagyobb fa gyökérzete alatti üreg, de olykor maga is járatot ás. A vidra leginkább éjjel mozog, ekkor jár táplálék után. Ez azonban nem kőbevésett szabály: néhány éve egy apajpusztai halastavon figyeltem meg ragyogó napsütésben hosszasan játszadozó vidrákat. Mint a menyétféle ragadozóknak, a vidrának is saját territóriuma van. Ezek az állatok azonban nem a birtokhatárokat jelölik, hanem a belsőbb részeken elhelyezett ürülékkel vagy kaparásnyomokkal figyelmeztetik fajtársukat, hogy a terület már foglalt.

De csak a már szaporodásra képes hímeknek és nőstényeknek van saját territóriuma, ezek adják az állomány egyharmadát.

Tudta-e?

A vidrával csak kivételes esetben találkozhatunk a természetben tett barangolásaink során. Ha azonban avarból, fűből összekapart labdácskára lelünk, melynek tetején olykor ürülék is található, biztosak lehetünk benne, hogy arrafelé vidra lakozik. Ez ugyanis az ő „alkotása”, olykor így jelöli az általa elfoglalt területet. Jellegzetes úszóhártyás lábnyoma is róla tanúskodhat.

A másik harmadot a territóriumot még nem foglalt fiatal állatok, illetve az olyan idősebb példányok teszik ki, melyeket már elűztek hajdani területükről. A harmadik harmadba pedig az anyjukkal együtt élő fiatal egyedek tartoznak. Ezek viszonylag nagy száma azzal magyarázható, hogy legalább egy évet kell anyjuk mellett tölteniük, hogy eltanulják a zsákmányszerzés technikájának alapjait. A fiatalok, vagy a területüket vesztett példányok olykor messze elkerülnek a vizes élőhelyektől, ilyenkor zömében rágcsálókat és gerinctelen állatokat fogyasztanak. Kivételes esetben tehát, akár középhegységeink rengetegeiben is nyomukra bukkanhatunk.

Apró halakra vadászik

A vidrák testét nem szigeteli vastag hájréteg, hanem rendkívül sűrű, négyzetcentiméterenként mintegy ötvenezer szőrszálból álló, a levegőt jól megtartó, zsíros szőrzet borítja. Ennek a mintegy 5-12 kilogrammos állatnak ezért naponta akár egy kilónyi halat is zsákmányolnia kell ahhoz, hogy a hőháztartása ne omoljon össze.

Még viszonylagos halbőség esetén is nagyon takarékoskodnia kell energiájával, hogy ilyen rövid idő alatt kellő mennyiségű zsákmányra szert tegyen, ezért igyekszik nem erős sodrású, de apró halakban gazdag területeken vadászni.

Leginkább a part közelében élő, egy kilogrammnál kisebb, lassan úszó fajokat részesíti előnyben, így például az invazív, idegenhonos törpeharcsát, naphalat, ezüstkárászt vagy kínai razbórát. Még napjainkban is többen állítják, hogy a vidra nagy károkat okoz a halállományokban, ám mivel nagyobb halra nemigen vadászik, nem versenytársa a horgászoknak, halászoknak. Azonban az tény, hogy télvíz idején a telelő állományok megzavarásával, sebzésével gazdasági veszteséget okozhat. Ez viszont az állat távoltartásával viszonylag könnyen megakadályozható.

Az év emlősállata

Különösen alacsony vízállásos időkben, amikor a halak száma megfogyatkozik, a vidra ráfanyalodik a vízi rovarok, rákok fogyasztására, és olykor-olykor elkapja a békákat, siklókat, sőt a mocsári teknőst is. Fészkelési időszakban előfordul, hogy a vízimadaraknak, különösen a récéknek a tojásait dézsmálja meg.

Egy egészséges, életerős vidra naponta 2-3 órát vadászik, de a szoptatós nősténynél előfordul, hogy ez az időtartam akár 8 órára növekszik.

Az utódoknak nagyon kifinomult vadásztechnikákat kell magukévá tenni ahhoz, hogy valóban túl tudják élni a rájuk váró viszontagságokat. Sokat kell tanulniuk, nem úgy, mint például a rókakölyköknek, melyek már 4-5 hónaposan képesek az önfenntartásra. Az ivarérett vidranőstények az év bármely részében ivarzanak, de az almok általában tavasszal születnek, 60-77 napi vemhesség után. Bár a vidra a természetben ritkán akár 15 évig is élhet, a tapasztalatok szerint négyévesnél idősebb példányok aligha fordulnak elő.

Általában kétévesen ivarérettek, tehát egy nőstény élete során 1-2 alomnál többet nem hoz világra.

Egy alom pedig mindössze 1-3, ritkán 4 kölyökből áll. Ezért is fontos, hogy különösen vigyázzunk a vidrára, nem véletlen, hogy az idén az év emlősállatának választották!

Forrás: A Mi Erdőnk