Hosszú elemzés jelent meg a német agrarheute.com agrárhírportálon, a szerző az USA agrárminisztériumának külügyi szolgálata (FAS/USDA) által kiadott éves jelentés alapján rajzolt átfogó képet. Egyebek között szó van benne arról, hogy
míg a kisebb tejtermelő üzemek nehéz helyzetbe kerültek a járvány miatt, addig a nagyok – állami támogatással – könnyen megúszták;
és arról, hogy bár évi 5%-kal nő a termelés, még olyan messze van az előállított tejtermékek mennyisége az elfogyasztottakétól, hogy úgy tűnik, soha nem fogja utolérni. Olyannak tűnhet tehát Kína a tejimportőröknek, mint a feneketlen hordó, ám mégsem mindenkinek egyenlők az esélyei. Ausztrália, Új-Zéland és az USA mindent megtesz, hogy kétoldalú kereskedelmi és vámegyezményekkel bebiztosítsa pozícióit, ebben a helyzetben pedig az európai szereplőknek elég nehéz a piaci részesedésüket megtartani. Egyelőre mindenesetre az EU a folyékony tej legnagyobb beszállítója (főként UHT tejről van szó), sajtból ugyanakkor Új-Zélandról és Ausztráliából érkezik a legtöbb.
Kínai adatok szerint 2019-ben
fejenként és naponta 97 gramm tejet fogyasztott a lakosság (folyékony tejre átszámolva), miközben a világátlag 303 gramm,
és Kínában is az az ajánlás, hogy érje el mindenki a 300 grammot. Van tehát hova fejlődni.
Mindeközben a helyi tejipar is rohamléptekkel fejlődik, az állam is rengeteg pénzt áldoz az ágazat felhozására mind a gazdaságok számát, mind hatékonyságát illetően. A nagyüzemekben 2020-ban körülbelül 8000 kilogramm tejhozammal számolhattak tehenenként. Az ágazat 70%-át teszik ki a nagyüzemek, azok képesek korszerű fejéstechnológiába és modern genetikába is beruházni, a kicsik pedig mind jobban leszakadnak – olvasható az USDA-elemzés alapján készült cikkben.