0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Kincseket rejt a Rókás-fás legelő

Természetvédelmi szempontból a fás legelők legnagyobb értéke, hogy olyan fajoknak nyújtanak táplálkozó-, szaporodó- és búvóhelyet, amelyek régebben az erdők és gyepek határán fordultak elő. Így van ez a sok védett fajnak otthonául szolgáló Rókás-fás legelőn is.

A terület kialakulásának történetét és természeti értékeit Habarics Béla, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálatvezető-helyettese és tájegységvezetője mutatja be olvasóinknak.

Az ország keleti szegletébe ékelődő Szatmári-sík arculatának formálásában fontos szerepe volt a folyóknak. Annak idején a hegyekből lefutó zabolátlan vizek a síkságra érve szétterültek, hordalékaikból folyóhátak alakultak ki, a rossz lefolyású mélyebb térszíneken pedig ingoványos, mocsaras területeket hoztak létre. A kistáj folyói gyakran változtatták irányukat, és az élővíztől elszakadt medermaradványokat, holtágakat hagytak maguk után.

A XIX. században megkezdett árvízmentesítés eredményeként, a töltések építésével, kanyarulatok átvágásával, mocsarak és lápok lecsapolásával alaposan megváltozott e táj képe. A természetes növénytársulások aránya csökkent, az erdős területeket megritkították, ezzel párhuzamosan nőtt a művelésbe vont területek kiterjedése, és a mezőgazdasági termelés szerkezete is megváltozott. Az emberi beavatkozások eredményeként, a legeltetéses állattarás megerősödésével az egykor több mint 80 százalékos erdősültség a töredékére csökkent, ugyanis az erdők helyén legelőket, kaszálókat és szántókat alakítottak ki.

Nemcsak a Szamosközben, hanem az ország egész területén ekkor jöttek létre a fás legelők, amelyek az őshonos állatok tartásának fontos helyszíneivé váltak.

Az erdőirtás és a folyamatos legeltetés hatására alakultak ki ezek az élőhelyek, ahol egymástól távol álló, terebélyes koronát növesztő fák, zárt cserjések és gyepek alkotnak mozaikos tájszerkezetet.

Azt, hogy a Rókás-fás legelő neve egy népes egykori rókacsaládra utal-e, nem tudjuk, az viszont tény, hogy a területet változatos élőhelyegyüttes jellemzi, annak ellenére, hogy az évszázados legeltetés és kaszálás hatására az egykori vegetáció átalakult. A mélyebb térszíneken réti boglárka, réti kakukkszegfű, rókasás, réti galaj, bánsági borgyökér uralta mocsárréteket és üde legelőket találunk. Megfigyelhetjük itt az ernyősök közé tartozó, védett inas gyíkvirágot is.

A legelő számottevő részét viszont szárazabb, réti és erdős sztyeppi fajokat is tartalmazó, barázdált csenkeszes gyep borítja csattogó szamócával, korai sással, néhol koloncos legyezőfűvel, szeplős szegfűvel, főleg a széleken fénylő zsoltinával tarkítva.

Ezeken a kevésbé vizes részeken fordul elő a fás legelő másik két védett növényfaja, a kora tavaszi orchideák képviselője, az agárkosbor és a bolygatott helyeken is megélő, piros virágú kacstalan lednek.

A magányosan álló idős fák és a kidőlt, korhadó fatörzsek elsősorban a valamely fejlődési stádiumukban fával táplálkozó vagy azon fejlődő fajok élőhelyei. Az itteni rovarok közül a nagy hőscincér és a szarvasbogár a legismertebb, de nem ritka az orrszarvú bogár sem. A legelőn szinte minden évben megtelepedik a kabasólyom. Fészket nem épít, hanem főleg a dolmányos varjak költőhelyét foglalja el. Nappal ritkán láthatjuk a barna színű füles kuvikot. Tollfülei nyugalmi helyzetben lelapulnak, megriasztva azonban felmerednek, miközben testét megnyújtva próbál „láthatatlan” maradni. Fészkelőhelyei harkályok odvai, természetes repedések vagy korhadt üregek.

A fás legelők a denevéreknek is kedvelt táplálkozási helyei. Az idős fák gazdag rovarvilágának köszönhetően nagy számban vadászik itt a korai denevér, a szoprán törpedenevér, de nem ritka a szőröskarú denevér és a folyó közelségét jelző vízi denevér sem.

A változatos természeti környezet és a nagyszámú védett faj előfordulása miatt a legelő 1982 óta a Szatmár–Beregi Tájvédelmi Körzethez tartozik.

Az élőhely a Szatmár–Bereg Különleges Madárvédelmi Terület részeként tagja a Natura 2000 hálózatnak.

A faóriások fölött sajnos eljárt az idő. Száradnak, pusztulnak, viharok, villámcsapások sújtják, fakín és egyéb kártevők károsítják őket. Az egymástól távol elhelyezkedő, terebélyes lombkoronát fejlesztő fák igen sérülékenyek az orkán erejű széllökésekkel szemben. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei 2004-ben az egész területre kiterjedő fapótlásba kezdtek, aminek eredményeként csaknem kétszáz helyen kezdődött el a terület rekonstrukciója. Ez nem előzmény nélküli kezdeményezés, a múlt század ’90-es éveiben már sor került hasonló beavatkozásra. Akkor 5-10 éves csemetéket ültettek, amelyek növekedését és fejlődését öntözéssel, kapálással segítették.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság