0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Megújhodó tisztesfűméz biodiverzitási gócokból?

Valaha a tarlóvirág, vagy – ahogyan sokan ismerik – a tarló tisztesfű (Stachys annua) nektárjából készült a Kápát-medence unikális tarlóméze. Sajnos az iparszerű mezőgazdasági termelés eltüntette a szántóinkat aratás után bőségesen ellepő méhlegelőket.

A természeti erőforrások fenntarthatóságára és a biológiai sokféleség növelésére nagyobb hangsúlyt fektető agrárpolitikában helyet kellene találnunk a tisztesfüves tarlók sorsának jobbra fordítására is.

„A modern gazdálkodás alapfeltétele a tarlóbuktatás, az pedig a méhészek bánata, mert így eke alá kerül a tarlók milliókat érő fehér virágtengere s vele a kiaknázhatatlan nektárforrás.

És ez ellen tenni semmit sem lehet!” – vetette papírra száz esztendeje Kádár Lajos, a Magyar Méh folyóirat főmunkatársa 1921 újévének köszöntőjében. Az ezt követő évtizedekben, kiváltképpen az intenzív nagyüzemi gazdálkodás térhódításával, egyre inkább fókuszba került a tarlóhántások mielőbbi elvégzésének fontossága. Ez a tendencia napjainkra csúcsosodott ki, amikor a parlagfű-mentesítés elmulasztásának pénzbeli szankciója a gazdákat e tevékenység még sürgetőbb végrehajtására készteti.

Ebben a tekintetben a tarló sajátos ellentmondások színtere, hiszen háborítatlanul hagyva csakugyan az itt tenyésző gyomnövények megsokasodásához vezethet, beleértve az amúgy is nehezen gyéríthető évelő, vagy éppen pollenallergiát okozó fajokat.

Mindazonáltal a tarló egyike azoknak a legutolsó agrárélettereinknek, melyeken a hajdani biológiai sokféleség maradványai hébe-hóba még ma is fellelhetők. Sajnos ezeket a védelemre érdemes és mézgyűjtésre is alkalmas helyeket éppúgy haladéktalanul és maradéktalanul feltárcsázzák. Mint ahogy arról a Méhészújság hasábjain nemrégiben beszámoltunk, a Mosoni-síkságon egy 17 hektáros szántón szeptember közepéig elhalasztottuk a tarlóhántást, a föld mellé pedig méhcsaládokat helyeztünk ki. Kísérletünk a kevésbé ideális talajviszonyok miatt csekély mézhozamot eredményezett, mégis arra buzdítjuk a sokféleség megóvásáért tenni akarókat, hogy az ország más helyein kövessék kezdeményezésünket.

Valószínűleg sokan kétségbe vonják a javaslat kivitelezhetőségét.

A tarló fennhagyása ugyanis általában nem harmonizál a jövedelmező növénytermesztésre törekedő gazdálkodó érdekeivel, és első hallásra a parlagfű-mentesítési kötelezettséggel is konfliktusban áll.

Ugyanakkor nem grandiózus méretű területlefedettség elérése lenne az elsődleges cél. Már az is jelentős jótétemény lehetne az egyre fogyatkozó biodiverzitás szempontjából, ha csapadékos nyarakon, néhány kijelölt, arra érdemleges helyen, szeptember közepéig elhalasztanák a tarlóhántást.

Megfontolásra javasoljuk a döntéshozóknak, hogy az új agrár-környezetgazdálkodási programokba az eddigi „növényvédőszer-mentes tartós zöldugar” és a „méhlegelőszegély fenntartása” c. tematikus előíráscsoportok mellé vegyék fel a „tarlóvirágos tarló megőrzése” c. opciót. Ennek keretében a tarló fennhagyása miatt adódó többletköltségek és csökkenő bevételek kompenzációjára pénzbeli támogatásban részesülne az a gazdálkodó, aki tisztesfüves tarlóján legalább szeptember 15-ig elhalasztja a tarlóhántást, és földje közelében méhcsaládokat helyeznek ki.

A tervet részletesen ki kellene dolgozni, de elsőren­dű kritériumként szerepelhetne, hogy a tarlóvirág számottevő mértékben jelen legyen a parlagfű-fertőzéstől mentes területen.

Mindazonáltal, a parlagfüvet és más problémagyomokat akár foltokban vagy sávokban gyéríteni lehetne, hiszen több esetben ezek nem egyöntetűen, hanem mozaikosan lépnek fel a táblán. Ezeket az extra beavatkozásokat szintén a kompenzációs támogatásból lehetne finanszírozni.

Régebbi és folyamatban lévő kutatásaink is sugallják, hogy esetenként a tavaszi kalászosok vagy éppen más tavaszi növények, mint pl. a facélia betakarítása után fejlődnek ki a legteljesebb tarlóvirágos növénytársulások, hiszen a karakterisztikus fajok csírázási ritmusa a tavaszi vetési munkálatok idejével esik szinkronba. Következésképpen a területkiválasztás alkalmával őszi és korán lekerülő tavaszi kultúrákat egyaránt figyelemmel kellene kísérni. A leginkább áthidalandó adminisztratív probléma a támogatások futamideje kapcsán jelentkezhet. Az általában 5 éves kötelezettségvállalás időszaka ebben az esetben kissé merev keretnek tűnik.

A tarlóvirágos társulások ugyanis általában csak azokban az években fejlődnek ki, amikor az ideális agrotechnikai feltételek a környezeti tényezők optimális egybeesésével találkoznak.

Ráadásul legtöbbször csak a termény lekerülése után, a nyár közepe táján tárul szemünk elé az ígéretesnek tűnő, kibontakozásnak induló tisztesfűállomány.

Nagy lehetőség lehetne az is, ha a tarlóvirágos tarlót a „zöldítés” tevékenységek keretében az „ökológiai jelentőségű területek típusai” közé sorolnák. Következésképpen, az ilyen tarló fennhagyása zöldítési kötelezettséget válthatna ki a gazdálkodóknál. Ebben az esetben megtakaríthatnák többek között a tarló meghántásának, a zöldítő magkeverék beszerzésének, a vetésnek és hengerezésnek költségét. Nem lenne szükség „esőtánc járására”, hogy munkájuknak eredménye is legyen és a zöldítés tényleges hasznot is hozzon amellett, hogy egy kötelezettség ezáltal ki van pipálva. Mindamellett itt is fontos előfeltétel lehetne, hogy a hely bővelkedjen tarlóvirágban, vagy esetleg egyéb jól mézelő, de nem inváziós gyomnövényben.

A parlagfüvet pedig szükség esetén, helyspecifikus módon a zöldítést megtestesítő tarlón is gyéríteni szükséges.

Ennek a programnak – a nyárutói méhlegelőínség enyhítésén túlmenően – az is előnye lenne, hogy célzottan az agro-ökoszisztémák bizonyos „biodiverzitási gócaira” összpontosulna. Hiszen – mint ahogy korábbi kutatásaink során feltártuk – a tisztesfüves tarlók általában menedéket nyújtanak ritka gyomnövényeknek; nektárt és pollent biztosítanak vadon élő beporzóknak, továbbá gyommageleséget kínálnak veszélyeztetett mezei madaraknak. Ez utóbbiak közé tartozik például a – legfrissebb magyarországi madárállomány-elemzések szerint – népesség-összeomlás közelébe sodródott fogoly és a folyamatosan fogyatkozó fürj. Mindemellett azt is fontos hangsúlyozni, hogy – mint az Élet és Tudomány folyóiratban „Volt egyszer egy tisztesfűméz” címmel nemrégiben megjelent történeti áttekintésünkben rávilágítottunk –

a tarlóvirág a vándorméhészettel elválaszthatatlanul összefonódva történelmi-kulturális örökségünk részét képezi, ezért etikai kötelességünk lenne a hozzá kapcsolódó méhészeti tevékenységeket némely kitüntetett területen fenntartani és ápolni.

Ugyan a régi időkben a tisztesfű akár még októberben is jó méhlegelőt nyújtott, a méhészkedés szempontjából elegendő lenne szeptember 15-ig fennhagyni a tarlót, hisz azután a hordás a telelésre készülő méhcsaládokat becsapja. A méhanyák nem állnak le a fiasítással, a telelő méheknek fiasítást kell gondozniuk és nektárt érlelniük, ami az élettartamuk rövidülését eredményezi. Amennyiben madárvédelemmel kombinálják az előíráscsoportot, – a méhek hazatelepítése után – megfontolandó a tarlóhántás még későbbre halasztása.

Közös tanakodásra hívjuk a gazdák és méhészek mellett az államigazgatás illetékes szakembereit is. A természet ölében ülünk mindahányan és ha felelősségteljesen gondolkodunk, egy irányba haladhatunk.

Pinke Gyula

Széchenyi István Egyetem MÉK, Mosonmagyaróvár

Varga Tamás Imre

Kisbodak

Forrás: Méhészet