Újbóli népszerűségüknek és hasznosításuknak köszönhetően a Longhorn szarvasmarhák túlélték a kihalás veszélyét, sőt számuk ismét növekszik.
Gazdálkodók hiányában a magukra hagyott állatoknak egyedül kellett megküzdeniük Texas, Arizona és Kalifornia vadonjainak veszélyeivel. Ebből adódóan az évszázados ridegtartás miatt fajtájukból csak a legegészségesebb, legintelligensebb és legerősebb állatok maradtak életben. Az 1500-as években spanyol konkvisztádoroknak köszönhetően terjedt el a mai Észak-Mexikó területén az ősállományt képező „Cuerno Vaca” (szarvastehén) névre hallgató fajta. Az expedíciós utak során a felfedezők nagyszámú csordákat hajtottak magukkal táplálékforrásként, azonban nem egyszer előfordult, hogy néhány állat lemaradt.
Később az 1600-as években az angolok Észak-Amerika gyarmatosításával behozták saját marháikat, majd a fajok keveredni kezdtek. A történelmi Texas Longhorn fajta fejlődésének olvasztótégelye Mexikó, Texas és az akkori Louisiana Purchase lett.
Az Észak-Amerikában elérhető fajták sokaságától az különbözteti meg a Texas Longhornt, hogy teljes mértékben emberi segítség nélkül, a természet alakította ki mai alakját. A jószágokra erős lábszerkezet és állóképesség jellemző. Szarvaik hegye közti távolság akár a 2 métert is elérheti. Színe változatos, lehet kékesszürke, sárgás, barnás árnyalatú, fekete, vörös és fehér, világos vagy sötét foltozással.
A fajtát csak a 19. század közepén kezdték el tenyészteni és megbélyegezni. Az összes akkori szarvasmarhafajta közül csak a Texas Longhorn bírta a hosszú hajtásokat úgy, hogy közben még hízott is. A növekvő hús iránti igény miatt a becslések szerint 1890-ig közel tízmillió Texas Longhornt szállítottak az államokba, beleértve Kanadát is. Az amerikai polgárháborút követően, a bivalyok számának lecsökkenésével a Longhornok népesítették be a Nagy-síkság pusztaságát. A gazdák északra vitték tenyészállományaikat, hogy Nebraska nyugati részén, Wyoming, Dakota és Montana gazdag földjein legeljenek.
A marhafaggyú egyre fontosabbá vált a gyertyák, szappanok gyártásában, mivel azonban a Texas Longhorn nagyon alacsony zsírtartalmú hússal rendelkezett, elkezdték intenzív módon keresztezni más fajtákkal, amelynek az lett az eredménye, hogy az 1900-as évekre a tipikus Longhorn majdnem kiveszett a tenyésztésből. 1927-ben az Egyesült Állomok Kormánya létrehozott egy állami állományt az oklahomai Cache-i Wichita-hegység menedékhelyén, hogy biztosítsák a fajta megőrzését.
Napjainkban a Texas Longhorn marhahús felfutása tapasztalható. A fajta nagy genetikai potenciállal rendelkezik, mely magába foglalja a magas termékenységet, a könnyű ellést, a betegségekkel és parazitákkal szembeni ellenálló képességet, a szívósságot, a hosszú élettartam génjeit.
Alkalmazkodóképességük kiváló, ellenállnak az időjárás viszontagságainak. A Texas Longhorn egyedülálló géntartaléka képes biztosítani a marhahúsiparban felmerülő jövőbeli igények kielégítéséhez szükséges genetikai variációkat és rugalmasságot. A keresztezések során az apai vonalakban szívesen használják a robosztussága miatt, valamint a húsminőség növelésének érdekében. Tenyésztése nem csak az USA-ban, Kanadában és Mexikóban felkapott, Európában is egyre szívesebben tartják igénytelenségük, jó szaporodási értékeik és nyugodt jellemvonásuk miatt.
