0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Az utolsó hó

"Szánkókat hoztak le apák a padlásról, úgy húzták a szánkázás reményében sorakozó csöppségeket. Hógolyócsata vette kezdetét, ahogy árkokból előmászó kamaszok rohamozták meg az út túloldalán húzódó árokparti csapatot." – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

A halovány közvilágítás megfakult fényében szállingózott a hó. Közök, terek, utcák fehérlettek, a tetők cserepein hosszú útjuk végével megpihentek a hatalmas pelyhek, az alvó táj fehér pléddel takaródzott. Házak ablakaiból, mint csillogó szemek, szűrődött ki a benti fény, ekként pislogtak az idei első hóra. Az épületekben mocorogni kezdtek a falu lakói, ajtók tárultak a teraszokra, s családok léptek ki a tető alól, hogy emelt fővel nézhessék és érezhessék, amire szent este óta vártak.

Sorra nyíltak udvarok kapui, gyerekek tódultak ki az utcákra, még fel sem öltöztek rendesen, sáljuk kezükben, sapkájuk csálén a fejükbe nyomva, hogy a napi ima melletti kérésük beteljesülésének minden percét kiélvezhessék. Asszonyok jöttek ki termosszal és bögrével, hogy megvendégeljék a szomszédokat forró teával vagy forralt borral. Szánkókat hoztak le apák a padlásról, úgy húzták a szánkázás reményében sorakozó csöppségeket. Hógolyócsata vette kezdetét, ahogy árkokból előmászó kamaszok rohamozták meg az út túloldalán húzódó árokparti csapatot. Az idő megszűnt, a gondok perc morzsalékai lettek, a mindennapok fásultsága mintha soha nem is lett volna.

Nem számított a hideg, hisz’ a falu tüze fellobbant azzal, hogy felelevenedett. És a hó hullott szakadatlan, mintha soha el nem állna.

Nem volt olyan tér, ahol hamarost ne tereferéltek volna hóemberek egymással, miknek orra ág, esetleg répa lett, szeme kő vagy szén, feje fedetlen, bili, netán fazék. Éppen hóangyalokkal flörtöltek, kihasználva az alkalmat, ki tudja, mikor látják egymást megint utoljára. De azon az éjjelen nem volt holnap. A falu öregei úgy érezték, tán’ tegnapja sem volt, újra fiatalok lettek. Együtt incselkedtek gyerekekkel, ültek szánba, hozták a hóember tartozékait a pincéből.

A következő éjjelen már csak renyhén szállingózott szemekben némi hó. A sokhelyütt összetömörödött hókristályok megfagytak, a nappali meleg koszos latyakká változtatta fehérét. A hóangyalok tovaszálltak, a kókadt fejű hóemberek pedig elkeseredve álltak egymás mellett szótlanul. Azok a gyerekek, akik nem bírták tétlenül nézni, apránként renoválni kezdték szerencsétlenül járt barátaikat. Ám a család többi tagja a házban maradt, az öregek a kályha mellett gubbasztottak, s a kezdeti pezsgés nap nap után hanyatlott…

A tél végül búcsúzott, a tavasz meghozta a földekre a kemény munkát, s az idő akkora már ólomlábakon járt.

Nyárra az aszály borzolta fel a kedélyeket, őszre pedig az aratás nehézségei jelentkeztek ismét. A tél azonban úgy, mint abban az évben, nem érkezett vissza. Így telt el a következő esztendő is, majd egy egész évtized.

Végül egy januári éjszaka a még működő közvilágítás lámpái alatt ismét felcsillantak a hópelyhek. Mint bő tíz évvel ezelőtt, a fehér lepel beborította a falut, tájat. A csillogó szemű házakból jó, ha néhány megmaradt hírmondónak, a többi vak volt és világtalan, roskatag és árva. Az elnéptelenedésben kinyílt egy ajtó, a bentről kiszűrődő fény újra beterítette a teraszt, és az apró test lassan, óvattal kinyitotta az udvar kapuját, kivánszorgott az utcára, s körbenézett: sehol egy lélek. De hiszen esik a hó! – mondta maga elé halkan. Beállt derekával lenyúlt némi hóért, s míg barázdált arcát paskolták a hópelyhek, redős kezével hóembert épített az út közepére. Répát dugott neki orrként, fazekat nyomott fejébe, szemei csillogó gombok lettek, úgy nézték egymást ketten. Teával kínálta volna egyedüli társát, de aggódott, hogy leolvad a keze, így inkább jó szorosan átölelte.

A szerző korábbi novellája:

Szótlan búcsú 

Forrás: magyarmezogazdasag.hu