A rítusok és a jeles napok alapvetően a mezőgazdasági munkálatokhoz kapcsolódtak. Az így kialakult agrárkalendárium minden évszakra meghatározta a munkálatok rendjét és módját, emellett szorosan kötődött az időjárási viszonyok megfigyeléséhez. Barabás László néprajzkutató segítségével áttekintettük a jeles napokhoz kapcsolódó egykori szokásokat és hiedelmeket, választ keresve arra is, miért szűntek meg, vagy ha megmaradtak, miként értékelődtek át napjainkra.
Követték különböző jeles napok időjárását, és megfigyeléseik alapján megpróbálták megjósolni, hogy milyen lesz a termés. Ha január 1-jén, az új év első napján szép idő volt, akkor bő termésre számítottak, és ezt egy mondókával is megerősítették: „Újév napja ha világos/A termés nem lesz hiányos”. Aztán január 6-án, vízkeresztkor „ha megcseppent az ereszhéj”, akkor szintén jó termés ígérkezett, ha nem, akkor gyengébb. Újévkor – sőt, már korábban is, december
13-án, Luca-napkor a karácsonytól vízkeresztig terjedő időszakra, de alapjába véve az egész évre szólóan – hagymakalendáriumot készítettek a családok, amiből megjósolták a következő esztendő időjárását. A hagymát 12 szeletre vágták, megsózták, és egy nap múlva ellenőrizték az állapotát. Úgy tartották, hogy amelyik szelet jobban megnedvesedett, az a hónap esős lesz, a szárazabb a csapadékszegényebb hónapokat jelölte.
Január 25-én, Vince napján, amikor felnéztek az égre, azt tartották, hogy „Ha fénylik Vince/Tele lesz borral a pince.” Február 2-án, a gyertyaszentelő ünnepen viszont inkább borús időt reméltek, mert: „Ha fénylik gyertyaszentelő/az íziket vedd elő.” Az ízike az állatok által a jászolban hagyott takarmány, így ez a mondóka nyilván azt jelentette, hogy még elhúzódhat a fagy, messze van a tavasz, szükség lesz a takarmány maradékára is.
A húshagyó kedd nemcsak a húsvéti ünnepkör böjtjéről nevezetes Közép-Erdélyben, ott „púpos napnak” is nevezik. Ilyenkor mindennek púposnak, vagyis bőségesnek kell lennie, akár a pánkónak, azaz a fánknak, mert akkor az esztendő is olyan lesz.
Ha nem, akkor az első termények magját el lehetett vetni, különösen a hagymáét. Március 25-én, gyümölcsoltó boldogasszony napján kellett oltani a gyümölcsfákat. Sóvidéken nagypénteken megrázták a gyümölcsfákat, hogy sokat teremjenek. Április 14-én, Tibor napján is lesték a tavasz első jeleit a természetben. Ilyenkor azt mondták, „Ha a rét zöld Tiborra/Számíthatsz a jó borra.”
Tavasszal tartották az év első vásári sokadalmát. Az egyes vidékeknek általában három-négy nagyobb vására volt egy esztendőben, amit a földrajzi adottságok és az előállított termékek alapján „útkereszteződések” mentén, a térségek nagyobb településein tartottak, és rendszerint az évszak jeles napjaihoz és az időszaknak megfelelő mezőgazdasági munkálatokhoz kötötték.
A húsvéti népszokások Erdélyben a pogány időkig nyúlnak vissza, amik beépültek a keresztény kultúrába. Ilyen szokás a határkerülés, ami a keresztény egyház hatására összekapcsolódott a termőföld megáldásával, a termésnek a kártevőktől való megvédésével.
Az erdélyi húsvéti határkerülés során bejárták a falu őszi búzával bevetett határrészét, közben arra kérték az Istent, hogy óvja meg a termést. Ilyenkor zöld búzaszálakból és ágakból készített koszorút vittek haza, amit a templomba helyeztek és otthonaik kapujára aggatták. Erdély protestánsok által lakott középső részén, Marosszéken, a Nyárád- és a Küküllő mentén a katolikus rítus összekapcsolódott egy ősi európai szokásjoggal. Mivel évszázadokon át nem volt telekkönyv, a mezőgazdasági munkálatok megkezdése előtt valamiképpen újra ki kellett jelölni, meg kellett újítani a falu határait. Szent György napján, vagy helyenként húsvétkor a község vezetői, élükön a falubíróval bejárták a község határait. Fiatal fiúkat vittek magukkal, akik megújították a határt jelző halmokat, megtisztították a határköveket. Nekik egy bottal fenekükre vertek, vagy a hátsójukkal meg kellett érinteni a határkövet, hogy „emlékezzenek a falu határára.” Egyes vidékeken a határkerüléssel egyszerre kitisztították a csorgókat, kutakat is, hogy a nyáron a mezőre járók rendezett környezetben vegyenek friss vizet.
Április 24., Szent György napja ősidők óta a tél felett győzedelmeskedő tavasz ünnepe. Sokfelé úgy tartották, hogy ahány nappal Szent György előtt „megdördült az ég”, annyival szeptember 8-a, Kisasszony napja előtt áll be a fagy. Szent György napján kezdték el vetni a kukoricát, vagy megfigyelték, hogy mikor virágzik a kökény, és ahhoz igazították a kukoricavetést is. Ezen a napon hajtották ki a juhokat a legelőre vagy vitték fel az esztennákhoz. Ez volt a székelyeknél a „béfejés”, vagy a kalotaszegi magyar és a román vidékeken a „ juhmérés” napja. Ilyenkor megfejték a juhokat, és a tej mennyisége alapján állapodott meg a gazda a pásztorral a terménybeli fizetésben. Ez a szokás még ma is él. Hogy a legelőre hajtott állatokat ne érje baj, a kapuk elé láncot tettek, hogy azon lépjenek át, és a vas erejével felvértezve védjék meg őket a vadállatoktól, a lánc összefont szemei pedig arra utaltak, hogy ehhez hasonlóan maradjon egyben a nyáj. Április 25-én,
Ilyenkor a húsvéti határkerüléshez hasonlóan körbejárták a vetéseket, hogy megszenteljék a zsenge kalászt.
Május 25-én, Szent Orbán napján, illetve helyenként pünkösd körül lenyírták a juhokat, a munka végeztével pedig egy kis mulatságot is tartottak a gazdák a majorháznál. Ilyenkor a férfiak és a nők egymásba kapaszkodva legurultak a domboldalakon. Ezt a szokást „höngörgözésnek” mondták.
Úgy tartották Erdélyben, hogy Orbán napjáig „kell vigyázni a szőlőt, mert a szász is eddig félti a szőlőjét”, utalva a szászok szőlőtermesztő és borkultúrájára.
Közben a jó gazdák figyelték, hogy milyen ütemben nőnek az elvetett gabonanövények. Június 10-ig, Margit napjára a kukorica el kellett érje a szekér tengelyét, mert azt mondták, „csak abból lesz jó puliszka.”
A jeles nyári napok elsősorban a termés beéréséhez kötődtek. és Erdélyben későbbre tehetők, mint az Alföldön. Ha jól vetették el a búzát, akkor június 29-én, Péter-Pál napján „megszakadt a töve és utána már nem nőtt, hanem érett”. Míg az Alföldön június 2-án, Sarlós Boldogasszony napján már teljében az aratás, addig Erdélyben ilyenkor kezdték a kaszálást a „szénacsinálást”. A Székelyföldön július 26-án, Szent Anna napjával kezdődött az aratóhét. Hogy minél hamarabb befejezzék a munkát, ilyenkorra kalákát szerveztek, összetársultak a családok. A fiataloknak a munka végén „táncos kalákát szerveztek”. Az aratókalákák végén a mezőről hazatérők akkora búzakalász-koszorút készítettek, amelybe egy ember feje belefért.
Aki behozta a mezőről a koszorút, azt a megtisztulás és a bőség jelképeként leöntötték vízzel, hogy jövőre is jó termés legyen. Ehhez a szokáshoz kötődik az aratás végi nyúlfogás is. Úgy tartották, hogy aki a legtöbbet aratott aznap, az „fogja meg a nyulat”, ami a „gabonadémont” szimbolizálta. Ezzel arról biztosították a közösséget, hogy a következő évben is bő termés lesz, amelyben semmi se tehet kárt. Úgy hitték, hogy ha július 20-án, Illés vagy Illyés napján nagy vihar érkezik, akkor hat hétig is eltart a kedvezőtlen időjárás. Ehhez kapcsolódik néhány sóvidéki szólásmondás: Ha Illés derült/A nyár sikerül”, vagy „Illés ha álmos/Csendes aratást hoz”, illetve „Illés-napi fergeteg/Könnyen bajt is szerezhet.”
Augusztus 20-ra, Szent István napjáig be kellett fejezni a szalmás gabona aratását, mert
Ez a rigmus arra utal, hogy ilyenkorra a gabona szára összeroskad, és úgy néz ki, mintha valóban ló taposta volna. A protestánsok ilyenkor tartják az új kenyér ünnepét. Úrvacsoraosztáskor is új kenyér került az Úr asztalára, és szokás volt, hogy az első sütetből a falu szegényeinek is juttattak.
Szeptember 8-án, Kisasszony napján kezdték az őszi vetést. Úgy tartották, hogy „Kisasszony hete jó vetőidő”. Fontos, volt, hogy „ a gabona két nyarat érjen meg a földben”. A következő „az üszökhét” volt (üszkös lesz a gabona), míg az ez utáni „a szalmahét” volt, azaz ha szalmájában nő a búza, akkor nem fog erőteljes magvakat teremni. A következő „jó vetőidő” a Szent Mihály napja utáni október eleji időszak volt. Ilyenkor nem a déli órákban, hanem inkább délelőtt vagy estefelé volt ajánlatos vetni. Hogy a madarak ne tegyenek kárt a vetésben, három marék magot feldobtak, azonkívül a vetőzsákot is feldobták jó magasra, hogy „nőjön nagyra a búza”. Vetéskor a hold állására is odafigyeltek. A föld feletti termésű növényeket teleholdkor, azokat, amelyeknek a gyökere a termés, holdfogytakor vetették.
Az állatokat szeptember 29-én, Szent Mihály napján hajtották haza a legelőkről, és ekkora minden terményt be kellett hozni a szántóföldekről. Ezután került sor a kukoricahántó kalákákra, ahol a munka mellett táncolhattak, meséket mondtak, népi játékokat játszottak. Ebben az időszakban volt a szüret és tartották a szüreti bálokat.
November 11-én, Szent Márton napján számoltak el a pásztorok a juhos gazdákkal. A legutolsó terményt is begyűjtötték, és a hagyomány szerint ezen a napon tulajdonképpen befejeződött a mezőgazdasági év. Ilyenkor tartották a káposztavásárokat. Megfigyelték, hogy ezen a napon milyen az időjárás, mert ha Szent Márton fehér lovon jött (hullott a hó), akkor hosszú telet jósoltak, ha pedig barna lovon érkezett, akkor később beköszönő és enyhébb télre számítottak eleink. Novemberben kezdték meg a fonókat, amelyek szintén alkalmat teremtettek a társadalmi életre, a mókázásra, nótázásra és tánchagyományok őrzésére, felelevenítésére, és nem utolsó sorban a fiataloknak az ismerkedésre.
Barabás László néprajzkutató szerint az önálló földművelő-gazdálkodó világ megszűnésével, a kollektivizálással kezdtek feledésbe merülni az ezekhez a jeles napokhoz kötődő szokások. Az idősebb nemzedék tagjai nem tarthatták meg őket, a középkorúak ismerték ugyan, de már nem gyakorolták, a fiatalabbak pedig már nem ismerhették meg a szokásokat.
A szekularizációval is csökkent a jeles napok szerepe a vidéken élők életében, de több erdélyi tájegységben még mindig ezekhez igazítják a mezőgazdasági munkálatokat. Az 1989-es rendszerváltást óta eltelt évtizedekben létrejött kulturális intézmények és szervezetek elkezdték összefogni a közösségeket, egyrészt azért is, hogy ezeket a mezőgazdasághoz kapcsolódó szokásokat felelevenítsék, újraszervezzék, vagy hasonlókat találjanak ki.
Ilyen ma a Maros megyei Jobbágytelkén és a Hargita megyei Kőrispatakon a szalmakalapfonás – utóbbi településen szalmakalap-múzeum is nyílt –, vagy a kukoricaháncs sokféle felhasználása a Maros megyei Nagykenden és Szentdemeteren. A falunapok pedig ma is az egykori vásárokhoz és egyházi ünnepekhez köthetők, amiket a jelenkor szellemének megfelelő tartalmakkal egészítettek ki. Hasonlítanak hozzájuk az utóbbi időben elterjedt gasztronómiai fesztiválok (szilvaízfőző, töltött káposzta, kürtős kalács stb.). Ma is szerveznek a mezőgazdasági munkálatokhoz szorosabban kötődő versenyeket (szántó, bormustra stb.) Új formában élnek tovább a szüreti bálok, a húsvéti szokások.
És úgy tűnik, hogy az örökölt természetközeli tudás átmentődik a biogazdálkodásban, a fűszer- és gyógynövénytermesztésben.
Megfigyelhető viszont a helyi hagyományoktól való eltávolodás és a kereskedelmi szempontok előtérbe kerülése is. Arra kell vigyázzunk, hogy ne szakadjunk el teljesen a természettől, mert eleink e szokásokra, tapasztalatokra és megfigyelésekre támaszkodva a természettel összhangban gazdálkodtak a haszonnövényekkel és -állatokkal, megfelelő egyensúlyban fenntartva gazdaságaikat, közösségeiket, és mindezt átadták a következő nemzedéknek.
Az Agrárminisztérium kapcsolatrendszerében lévő külhoni magyar gazdák programjairól a www.hatartalangazda.kormany.hu honlap tájékoztat. |