Back to top

Szeretlek én is nagyon - de ne zavarj!

Franciaországban törvény születhet a „vidék érzékszervi örökségének” védelméről. A törvényjavaslat célja a jellegzetes vidéki hangok és illatok védelme, hogy azok ne képezhessék panasz tárgyát. Ez a védelem olyan jellegzetes vidéki érzékszervi élményekre vonatkozik, mint a kakaskukorékolás, a harangzúgás, a szamárüvöltés és a trágya illata.

A közelmúltban sok magyar médium beszámolt róla, hogy a francia nemzetgyűlés 2020 elején megszavazta, majd a kulturális bizottság egyhangúlag elfogadott egy egyedülálló törvény­javaslatot a „vidék érzékszervi örökségének” védelméről, és minden esély megvan rá, hogy a szenátus is jóváhagyja.

A törvényjavaslat célja a jellegzetes vidéki hangok és illatok védelme, hogy azok ne képezhessék panasz tárgyát. Ez a védelem olyan jellegzetes vidéki érzékszervi élményekre vonatkozik, mint a kakaskukorékolás, a harangzúgás, a szamárüvöltés és a trágya illata.

Az abszurdnak tűnő törvény beterjesztését igen összetett helyzet indokolta, ugyanis a francia társadalom viszonya a saját mezőgazdaságához a címben jelzett módon írható le.

A rendszerint év elején megrendezett SIA nemzetközi mezőgazdasági kiállítás és vásár – ami idén a koronavírus-járvány miatt elmaradt – minden évben 600-700 ezer látogatót vonz, akiknek a zöme városlakó francia – és akik ilyenkor rádöbbennek, mennyire szeretik a vidéket, és hogy valójában ők is vidékről származnak. De igen népszerűek az országban a falusi piacok, a falusi vendégasztalok, sőt azok a termelői piacok is, amiket néhány havonta tartanak Párizsban, és az ország minden szegletéből részt vesznek rajta termelők.

Az is igaz, hogy a franciák zöme nincs tisztában a modern francia mezőgazdaság realitásaival. Sokakban évtizedekkel korábbi kép él róla, egy letűnt kor képe. A piacok, a falusi vendéglátás, a mezőgazdasági vásárok csak a „végterméket” mutatják be, és a látogatók, a vevők csak a termékeket ismerik.

Arról, hogy mi van a háttérben, hogy valójában hogyan készülnek a termékek, már alig-alig van fogalmuk.

A termelők rendszeresen szerveznek nyílt napokat a gazdaságok bemutatására, de ezekre csak egy nagyon kis szegmense jut el a francia társadalomnak, a többséget valójában nem foglalkoztatják a részletek.

Vidékre vándorlás a városból: az "exode urbaine"

A koronavírus-járvány fölerősített egy korábbi trendet, ami addig alig volt látható: a városiak vidékre költözését. Évtizedek óta éppen ennek az ellenkezője volt jellemző, amit a franciák vidéki exodusnak neveztek. Az „exodus” kifejezés használata egyáltalán nem túlzás, amiről a vidéket járva minduntalan meggyőződhetünk: rengeteg apró település, sőt kisváros van az országban, amelyekben megkopott, zárt spaletták tömege mutatja, milyen régen elköltöztek otthonaikból az egykori lakók – valahová a városba.

Elköltöztek, mert városias környezetben számos kényelmi szolgáltatás elérhetővé vált az utóbbi évtizedekben, amiket már falun sem akartak nélkülözni.

Csakhogy ez ördögi kört indított el, hiszen ha kevesebb a vásárló, bezárnak a boltok, ha nincs gyerek, nincs szükség óvodára, iskolára, ha ezek megszűnnek, még többen elmennek, és akkor már nem éri meg fönntartani a postát, az orvosi rendelőt….

Az elvándorlás a gazdálkodókat is érintette. A XIX. század végén még 6 millióan gazdálkodtak az országban, a második világháború végén már csak 2 millióan. Mivel az ’50-es évektől a ’80-as évek elejéig tartó időszakban, az úgynevezett „dicsőséges harminc év” (les Trente Glorieuses) során az ipar mindenkit fölvett, a gazdák közül is egyre többen elhagyták a vidéket, a könnyebb élet reményében városba költöztek.

A piacok, a falusi vendéglátás, a mezőgazdasági vásárok csak a „végterméket” mutatják be, arról, hogy valójában hogyan készülnek, már alig-alig van a vevőknek fogalmuk

A második világháború után a francia mezőgazdaságban is bekövetkezett modernizációs robbanás, a zöld forradalom hatására kialakult versenyben a lépés tartására képtelen birtokok nagy számban szűntek meg, és a ’80-as években 1 millió alá csökkent a gazdaságok száma.

A XXI. század hajnalán már csak 600 ezer volt, napjainkban pedig talán 400 ezer gazdaság működik.

Senki nem tudja, hol áll meg a csökkenés – és mikor?

Azt, hogy ez nem csak a Párizsba akkreditált, Franciaországot valamelyest ismerő diplomaták „megérzése”, Nicolas Senil, az Université Grenoble-Alpes kutatójának a The Conversationben megjelent írása is bizonyítja. Nicolas Senil úgy látja, a francia vidék elnéptelenedése a XX. század második felében felgyorsult, a városi lakosság jóval gyorsabban és nagyobb arányban növekedett, mint a vidéki, a második világháború végéig fennálló egyensúly felborult. (Megjegyzendő, hogy a városi lakosság ugrásszerű növekedésében az ’50-es évek második felében, de különösen a ’60-as évek elején jelentős szerepe volt a fölbomlott francia gyarmatbirodalomból és a közigazgatásilag akkor már franciaországi megyeként kezelt Algériából érkező bevándorlóknak. Ők a nagyvárosok külső kerületeiben épített lakótelepeken tudtak letelepedni, munkát pedig elsősorban az iparban kaptak.)

Nicolas Senil kutatásai szerint 1975-ben kezdett lassulni a városi lakosság növekedése, 1990-ben pedig igazán markánssá vált a fordulat.

Először csak a városok közvetlen vonzáskörzetébe költöztek ki, később viszont egyre messzebbre, „igazi” vidéki környezetbe is megindultak a kiköltözők.

A kutató szerint a vidékről történő tömeges elvándorlást a kulturális identitás elvesztése kísérte, valamint az önazonosság alapjainak és értékeinek megkérdőjelezése. Alapvetően ez lehet a mostani konfliktusok fő forrása, a franciák vidékhez fűződő fele­más kapcsolatának egyik magyarázata. Nicolas Senil úgy gondolja, a modernizációt és ezzel összefüggésben a termelés fölfutásának különböző aspektusait, nem egyformán élték meg a francia régiók. Az elzárt, gépesítésre kevésbé vagy alig alkalmas – elsősorban hegyvidéki – területek lettek a „haladás” legnagyobb vesztesei, míg a jobb adottságú területeket (pl. Közép- és Nyugat-Franciaország) kevésbé súlyosan érintette ez a folyamat.

Az egyetem kutatója fölhívja a figyelmet arra is, hogy a korábbi – a szó legjobb értelmében vett - „paysan”, azaz paraszt mint olyan, eltűnt, és a helyébe a gazdálkodó (exploitant agricole) lépett, ami jelentős részben más foglalkozást takar.

Egyre nagyobb lett az élelmiszerföldolgozó-ipar szerepe, amivel párhuzamosan a vidék egyre inkább elvesztette korábbi jellegzetességeit, és egyre több városokra jellemző tulajdonságot öltött magára.

Egy másik kutató, Catherine Rouvière a sok szempontból kedvezőtlen adottságú Ardèche megye példáját vizsgálta. Azt tapasztalta, hogy a kiköltözés a városból vidékre már a ’60-as évek végének hippimozgalma idején (1969–1973) megkezdődött, még ha sporadikusan is. Az igazi „új vidékiek” (néo-ruraux; Magyarországon faluhelyen sokfelé „bevándorlónak” nevezik a rendszerint valamelyik közeli városból kiköltözőket) megjelenését viszont csak 1975–1985 közé tenné. Ők már jóval többen voltak, és a letelepedésüket is sokkal sikeresebbnek lehet tekinteni, mint a hippikét. A következő 10 évben, azaz 1995-ig már azok kerültek többségbe a kiköltözők között, akik úgy látták, vidékről is tudnak dolgozni (travailleurs à la campagne).

Ebben nagy szerepe volt a motorizációnak és a távközlés, az informatika fejlődésének.

Illusztráció
Catherine Rouvière szerint 1995–2005 között már neoliberális politikai környezetben jelentek meg a vidékre költözők között a „városból vidékre menekülő, sérülékeny helyzetű” polgárok (Egy Szegedhez közeli település korábbi polgármestere ezt a jelenséget úgy nevezte, hogy „kiköltözik a szegénység”. Erre a ’90-es években volt nagyon sok példa, amikor a gazdasági és társadalmi átalakulások miatt sokan kényszerültek városi egzisztenciájuk föladására, legtöbbször eladósodás miatt, akik csak egy – jobbára fölújításra szoruló – tanyát, esetleg zártkerti ingatlant tudtak venni, ahonnan szinte sose volt visszaút a városba. (Természetesen volt-van példa tudatos kiköltözésre akár a tanyavilágba, akár összevont zártkerteken kialakított, valóban összkomfortos ingatlanba, de itt egészen mások a motivációk).

A 2005–2010 közötti időszakot Catherine Rouvière szerint főleg az altermondialista szemléletűek kiköltözése jellemezte.

Sokasodó konfliktusok "új" és "régi" vidékiek között

Ahogy egyre többen költöznek ki, egyre markánsabbá válik a különbség a vidékiek és a városlakók életmódja, valamint életszemlélete között, és egyre több, sokszor paródiának tűnő konfliktus keletkezik. Ennek a következménye, hogy az utóbbi években-hónapokban megszaporodtak a vidékre költöző városlakók által helyi lakosok ellen kezdeményezett bírósági eljárások. Úgy tűnik, hogy a vidék háborítatlan nyugalmára vágyók nem tudják elfogadni, hogy vidéken vannak kakasok, amik kukorékolnak, kacsák amik hápognak, a békák pedig brekegnek, a tücskök ciripelnek.

Azon még senki nem csodálkozik, amikor egy turista rádöbben, hogy falusi turizmus alatt másra számított, mert ő legföljebb máshová megy legközelebb.

A kiköltözőkkel viszont más a helyzet.

Tavaly szeptember elején például a Franciaország atlanti partvidékén, a La Rochelle közelében fekvő Oléron szigetén az illetékes büntetőbíróság elutasította egy Saint-Pierre-d'Oléron-i hétvégi nyaraló tulajdonosának panaszát, aki szomszédja Maurice nevű kakasának kukorékolása miatt tett bejelentést. A gallok gyöngyszeme így tetszése szerint folytathatja a hajnali kukorékolást. Ez a szimbolikus győzelem fellelkesítette a vidéki neszek és zajok védelmezőit. Csakhogy tavaly májusban egy Oise megyei, Coco nevű kakas nem volt ugyanilyen szerencsés. A Compiègne-i Büntetőbíróság elsőfokon elrendelte a jószág tulajdonosának, hogy váljon meg madarától.

Ő fellebbezett, és „Mentsd meg Cocót, a Margny-lès-Compiègne-i kakast” című petícióját több mint 92 ezren írták alá.

Júliusban egy másik elmarasztalt kakastulajdonos is fellebbezett Haute-Savoie megyében. Augusztusban egy kempingvezető jelentette fel a szomszéd gazdaság tulajdonosát, mert 27 ezer kacsájának „illata” elrettentette a vendégeit. A bíróság 8 napot adott a telep tulajdonosának, hogy véget vessen a kellemetlenségnek. Elzászban a borászok által a szőlőben használt lótrágya szaga „lehetetleníti el” falusi vendéglátással foglalkozó szomszédaik életét. A Gironde megyei Grignols településen 2011-ben kezdődött per egy tó békáinak párzási időszakban hallatott hangos brekegése miatt, a tó tulajdonosait tavuk lecsapolására kötelezte a bíróság. De akkor hogyan lehet védeni a vizes élőhelyeket? Dordogne megyében egy kártevőirtó céget kért fel egy ingatlantulajdonos múlt nyáron, hogy irtsa ki a kertjéből az ízlésének túlságosan zajos kabócákat. A Puy-de-­Dôme megyei Pignols polgármesterét megdöbbentette, amikor

„méhek ürüléke okozta kellemetlenségek miatt” érkezett hozzá panasz. 2017-ben Haute-Savoie megyébe települt városlakók a tehénkolompok hangjára panaszkodtak, ami a legelőkről odahallatszott.

Ad absurdum, még olyan esetről is beszámoltak polgármesterek, hogy a pihenni vágyó városiak zokon veszik a túl korai harangkongatást.

A francia és a magyar vidék II. világháború utáni fejlődésének eltérései

Franciaországban másként történtek a dolgok mint Magyarországon, nem volt erőszakos tanyafölszámolási politika. A felszámolt gazdaságok földjét szomszédos gazdálkodók vagy pályakezdő fiatal gazdák vették át, ami jól szolgálta egyebek között a birtokméretek folyamatos növekedését, ami versenyhelyzetbe is hozta a gazdálkodókat. Ugyanis csak a fajlagos termelési költségek csökkentésével lehetett talpon maradni, megélni – ma is ez a helyzet –, márpedig ezt csak a birtokméret növelésével – és gépesítéssel – tudták elérni.

Fotó: pixabay.com

Viszont a lakóépületek többnyire elkerülték a pusztulást, nem jutottak a magyar tanyák többségének a sorsára.

Sőt, bizonyos értelemben önálló életre keltek, mert vagy az eredeti birtokos családja tartotta meg vidéki háznak, egyfajta nyaralónak, vagy ilyen céllal vásárolták meg városiak – de semmiképpen nem állandó lakásnak.

Voltak azonban kivételek. Az ország egyes részeibe, főleg délnyugatra, jelentős számban települtek át Nagy-Britanniából. Ők sok falut mentettek meg az elnéptelenedéstől. A helyiek először idegenkedtek ettől, de felismerték a helyzet előnyeit, ugyanis nekik köszönhetően újraéledt a helyi gazdaság – annak minden szociális előnyével együtt.

A koronavírus-járványnak köszönhetően

Az utóbbi két-három évtizedben azonban megkezdődött a vidék „újrafölfedezése”. Kormányzati és önkormányzati programok indultak az infrastrukturális lemaradás csökkentésére, az orvoshiány megszüntetésére, a távközlés modernizálására.

A távmunka terjedésének köszönhetően ez egyre több „igazi”, sokadik generációs városlakót arra sarkallt, hogy a sok szempontból élhetetlen nagyvárosokat nyugalmas vidéki életre cseréljék.

Ezt a folyamatot tovább gyorsította a koronavírus-járvány. Egyre többen költöztek ki Párizsból, Lyonból, Bordeaux-ból annak reményében, illetve azzal az illúzióval, hogy valahol a „campagne” mélyén, egy kis eldugott faluban vagy egy félreeső udvarházban – a mi fogalmaink szerinti tanyán – élvezhetik a csöndet, a nyugalmat, a jó levegőt.

Csakhogy mivel olyanokról volt-van szó, akiknek semmilyen valós ismerete nincs a mai francia mezőgazdaságról, elkerülhetetlen volt a konfrontáció. Azzal szembesültek a kiköltözők, hogy a szélirány változásával más is jöhet az állattartó telepek felől, mint ibolyaillat, ha esik az eső, a szántóföldről az útra fölhajtó traktorok összesarazzák az aszfaltot, kora reggel és késő este zajosak a földre menő vagy onnan jövő traktorok, kombájnok – és igen, még a kakas is hangosan kukorékolhat.

A kiköltözők között – írja a The Conversation cikke – nagyon sokan vannak, akiknél a kiköltözés annak a fizikai megnyilvánulása, hogy lakhelyüket már nem a munkahelyük elérhetősége, hanem a szabadidejük eltöltésére alkalmas helyszín szerint választják meg.

Tehát a vidéki életet választók új hulláma a városi életforma, a városi környezettől való függőség elutasítására fekteti a hangsúlyt.

Ezt számos régió – pl. Francia-Baszkföld, Bretagne – igyekszik kihasználni. Az elmúlt 1 évben például számos régió óriásplakátokon hirdette Párizsban a vidék élhetőségét, jó életminőségét. Ebben az is tetten érhető, hogy szakadék jött létre a város és a vidék között: előbbiről szociális és infrastrukturális zsúfoltságra, az egyén rendszerben elfoglalt és meg nem változtatható helyzetére asszociálnak, míg a vidék képes egyszerre több valóságot (diversité de réalités) befogadni, miközben az egyén közvetlen környezetében a természetesség testesül meg.

Pedig a gazdatársadalom már évek óta jelzi a konfliktusokat. Teljesen jogosan állnak értetlenül az előtt az abszurd helyzet előtt, hogy éppen nekik, akik többek között az új szomszédok élelmiszerét is megtermelik, kellene változtatniuk, sőt megváltozniuk.

A kiköltözők többnyire megbékélnek végül a helyzettel, és elfogadják, hogy a vidéki életnek árnyoldalai is vannak.

Ha ezeket például a párizsi dugókkal kell összehasonlítani, az eredmény nem lehet kétséges. Ezzel együtt nagyon sok türelemre, pedagógiai érzékre van szüksége a gazdáknak, hogy feloldják a konfliktushelyzeteket.

A magánerdő-gazdálkodók is szembesülnek hasonlókkal. A városlakók ugyanis – tisztelet a kivételnek – semmit sem tudnak az erdőgazdálkodás lényegéről. Nem értik, miért kell egy fát is kivágni, a tarvágást pedig barbár természetpusztításnak tartják. Így nem meglepő, hogy az utóbbi években soha nem tapasztalt problémával találkoznak az erdőgazdálkodók például Délnyugat-Franciaországban. Ezt a nagyobb városok, elsősorban Bayonne, Dax, Arcachon vonzáskörzetére jellemző urbanizáció, az ott lakást vásárló vagy házat építő „igazi városlakók” okozzák, akik számát a koronavírus-járvány miatt végleg vidékre költözők tovább növelik.

Ők semmit sem tudnak az ott erdőalkotó tengerparti fenyő évszázadok alatt kialakult termelési technológiájáról – aminek szerves része a tarvágás – és a vele járó ökológiai előnyökről.

Landes vidékén például a szinte csak tengerparti fenyő alkotta erdő gyakorlatilag az elmúlt 100–150 évben alakult. Szinte egybefüggő növénytakaróvá vált, mintegy 1 millió hektáros, gyakorlatilag egybefüggő erdőt alkot. Azelőtt itt a száraz sztyeppékre jellemző ökoszisztéma volt jellemző. Az eredeti ökoszisztémát alkotó természetes flóra- és faunaelemek csak azért tudtak itt megmaradni, mert a rendszeres és nagy területeket érintő tarvágások helyet adnak a sztyeppének.

Amikor egy parlamenti képviselő megérti a lényeget - és tesz is érte

A peres ügyek megszaporodása arra sarkallta a Francia-középhegységben (Massif Central) lévő, kimondottan vidékinek számító Lozère megye egyik nemzetgyűlési képviselőjét, a jobbközéphez tartozó Pierre Morel-À-L'Huissier-t, hogy a „vidéki érzékszervi örökség védelmében” előterjessze az említett törvényjavaslatot.

A francia nemzetgyűlés, vagyis az alsóház kulturális bizottságának tagjai elfogadták, az alsóház pedig már megszavazta a vidék zajait és illatait védő szöveget.

A jogszabály szövegét beépítik a Környezetvédelmi Kódexnek a közös nemzeti örökségről és a vidéki érzékszervi örökség fogalmáról szóló L. 110-1. cikkébe is. A törvény elfogadása után a régiók a megyék támogatásával meghatározzák, hogy a táj­egységnek mik a jellegzetes hangjai vagy illatai, mint amilyen Provence-ban például a kabócák éneke, vagy Hérault megyében a szőlőmust illata. A védelemhez elegendő lesz, ha az úgynevezett „örökségi jegyzékükbe” felveszik ezeket az érintett régiókat.

Magától értetődőnek tűnhet, hogy mindenki tisztában legyen vele, a vidéknek megvannak a maga sajátosságai. Ahogy elfogadjuk egy terület éghajlati vagy földrajzi adottságait, el kell fogadnunk azt is, ami egy vidék mindennapos hagyományait alkotja, és ami a zajokat, szagokat és sok minden mást magába foglal.

Ha egy vidék jellemző sajátosságai már jóval azelőtt léteztek, hogy egy városi – vagy bárki, aki korábban nem ott élt – odaköltözött volna, akkor nem lehet arra hivatkozni, hogy ezeknek ott nincs helye.

Ellenkezőleg, ezek a jellegzetességek egyértelműen hozzátartoznak az ország vidéki életéhez, ugyanúgy, mint a táj, a tájkép – amiket vagy elfogad valaki és megtanul velük együtt élni, vagy elköltözik.

Somogyi Norbert, Gresóné Nesuta Marianna

Magyarország Nagykövetsége, Párizs

Forrás: 
Magyar Mezőgazdaság
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Magyar Mezőgazdaság 2021/7 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Értékek nyomában

Otthonosan mozog a kézműves mesterségek sokszínű hagyományaiban Ament Éva grafikus, népi bútorfestő. Alkotásaiban nemcsak másolja, de szellemükhöz, motívumvilágukhoz hűen újrateremti a tradicionális munkákat. A jellegzetes használati tárgyak, kelengyeládák, kisbútorok mellett magyarországi templomok gyönyörű mennyezetkazettái viselik a keze nyomát, a megmentett, újjáálmodott örökség jeleként.

Májinka András: Menekülés

„Gyermekkorom óta életem része volt a természet szeretete, a növények, állatok, tájak megismerése. Szüleimmel sokat kirándultunk, ez azóta is az egyik kedvenc elfoglaltságom. Tősgyökeres alföldiként mindig is vonzottak a hegyvidéki tájak."

Égbe törő fák

A hosszú életű, dús lombozatú, vastag törzsű fák jelképei az egyháznak, ajándékai Isten teremtett világának. Már a Biblia első lapjain megjelennek. Az erdők mesélnek az élet körforgásáról, felemelik tekintetünket a lombkoronákon túlra, és misztikus elmélkedésre késztetnek. Akárcsak egyetlen hívő megmentése, ugyanúgy egyetlen fa elültetése is kihat az életünkre, a környezetünkre.

Az édenkert szigetei

Paradicsomi állapotok – így lelkendezett útirajzában Rudolf főherceg, amikor 1878-ban Alfred Brehm híres természettudóssal végzett ornitológiai gyűjtőútjuk során meglátta a területet.

Zöldülő főváros

Ma már közhely, hogy világunk felgyorsult. Valamennyien tapasztaljuk, hogy mindennapjaink napról napra magasabb fordulatszámon pörögnek, ezzel egy időben gyorsabb tempóban pusztítjuk a természetet is. Világviszonylatban fogynak az erdők, csökken a természetes környezet.

Öreg bükk a Stájeroknál

A Kőszegi-hegységben az Országos Kéktúra útvonalon haladva, a Stájer-házak közelében vezet az Öreg bükk Tanösvény. Ha nyugatról az Írott-kő felől, illetve közelebbről a Hörmann-forrástól érkezünk, először ahhoz az állomásához jutunk, ahol forgatható kockák segítségével megismerkedhetünk a Kőszegi-hegységet borító erdők világával.

A tő mellől a katedráig

Gyakorlatban eltöltött 14 év, majd 27 esztendő a Soproni Egyetem katedráján – ebből öt év tanszékvezetőként –, számtalan szakmai cikk és egyetemi jegyzet írása. Csak néhány adat, ami a 95 éves Csesznák Elemért minősíti. Nem véletlen hát, hogy a mai napig szellemileg és testileg friss szakembert szívesen felkeresik fiatal kollégái.

Türelem erdőt terem

Az erdészek összetartók. Erre jó példa az egri Babocsay utca közössége, ahol évtizedek óta több erdészcsalád él barátságban, kinevelve a következő, erdőt tisztelő generációt. Esténként izgalmas eszmecserék folynak a szakma neves képviselői között.

Célegyenesben a világkiállítás

Közel két éve beszélgettünk legutóbb dr. Kovács Zoltánnal a 2021-es „Egy a Természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás kormánybiztosi kinevezésének apropóján. Azóta is folyamatosak a munkálatok: a Hungexpo teljes területe megújul, ahogyan a rendezvény kiemelt vidéki helyszíneinek gyűjteményei is, a szakmai konferenciák és programok kidolgozása pedig jelenleg is zajlik.

Erdőszélen Manó kuckó

Aki szereti ügyes kezét próbára tenni, apróságokat alkotni némi segítséggel, az bizonyára szívesen nézegeti Kiss Tamara rövid Manó kuckó filmjeit a neten. Az ünnepváró készülődés jegyében egy szép tobozkarácsonyfa összeállítását követhettük végig, ám ezúttal személyesen, a kuckós műhelyben.