0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Szeretlek én is nagyon – de ne zavarj!

Franciaországban törvény születhet a „vidék érzékszervi örökségének” védelméről. A törvényjavaslat célja a jellegzetes vidéki hangok és illatok védelme, hogy azok ne képezhessék panasz tárgyát. Ez a védelem olyan jellegzetes vidéki érzékszervi élményekre vonatkozik, mint a kakaskukorékolás, a harangzúgás, a szamárüvöltés és a trágya illata.

A közelmúltban sok magyar médium beszámolt róla, hogy a francia nemzetgyűlés 2020 elején megszavazta, majd a kulturális bizottság egyhangúlag elfogadott egy egyedülálló törvény­javaslatot a „vidék érzékszervi örökségének” védelméről, és minden esély megvan rá, hogy a szenátus is jóváhagyja.

A törvényjavaslat célja a jellegzetes vidéki hangok és illatok védelme, hogy azok ne képezhessék panasz tárgyát. Ez a védelem olyan jellegzetes vidéki érzékszervi élményekre vonatkozik, mint a kakaskukorékolás, a harangzúgás, a szamárüvöltés és a trágya illata.

Az abszurdnak tűnő törvény beterjesztését igen összetett helyzet indokolta, ugyanis a francia társadalom viszonya a saját mezőgazdaságához a címben jelzett módon írható le.

A rendszerint év elején megrendezett SIA nemzetközi mezőgazdasági kiállítás és vásár – ami idén a koronavírus-járvány miatt elmaradt – minden évben 600-700 ezer látogatót vonz, akiknek a zöme városlakó francia – és akik ilyenkor rádöbbennek, mennyire szeretik a vidéket, és hogy valójában ők is vidékről származnak. De igen népszerűek az országban a falusi piacok, a falusi vendégasztalok, sőt azok a termelői piacok is, amiket néhány havonta tartanak Párizsban, és az ország minden szegletéből részt vesznek rajta termelők.

Az is igaz, hogy a franciák zöme nincs tisztában a modern francia mezőgazdaság realitásaival. Sokakban évtizedekkel korábbi kép él róla, egy letűnt kor képe. A piacok, a falusi vendéglátás, a mezőgazdasági vásárok csak a „végterméket” mutatják be, és a látogatók, a vevők csak a termékeket ismerik.

Arról, hogy mi van a háttérben, hogy valójában hogyan készülnek a termékek, már alig-alig van fogalmuk.

A termelők rendszeresen szerveznek nyílt napokat a gazdaságok bemutatására, de ezekre csak egy nagyon kis szegmense jut el a francia társadalomnak, a többséget valójában nem foglalkoztatják a részletek.

Vidékre vándorlás a városból: az „exode urbaine”

A koronavírus-járvány fölerősített egy korábbi trendet, ami addig alig volt látható: a városiak vidékre költözését. Évtizedek óta éppen ennek az ellenkezője volt jellemző, amit a franciák vidéki exodusnak neveztek. Az „exodus” kifejezés használata egyáltalán nem túlzás, amiről a vidéket járva minduntalan meggyőződhetünk: rengeteg apró település, sőt kisváros van az országban, amelyekben megkopott, zárt spaletták tömege mutatja, milyen régen elköltöztek otthonaikból az egykori lakók – valahová a városba.

Elköltöztek, mert városias környezetben számos kényelmi szolgáltatás elérhetővé vált az utóbbi évtizedekben, amiket már falun sem akartak nélkülözni.

Csakhogy ez ördögi kört indított el, hiszen ha kevesebb a vásárló, bezárnak a boltok, ha nincs gyerek, nincs szükség óvodára, iskolára, ha ezek megszűnnek, még többen elmennek, és akkor már nem éri meg fönntartani a postát, az orvosi rendelőt….

Az elvándorlás a gazdálkodókat is érintette. A XIX. század végén még 6 millióan gazdálkodtak az országban, a második világháború végén már csak 2 millióan. Mivel az ’50-es évektől a ’80-as évek elejéig tartó időszakban, az úgynevezett „dicsőséges harminc év” (les Trente Glorieuses) során az ipar mindenkit fölvett, a gazdák közül is egyre többen elhagyták a vidéket, a könnyebb élet reményében városba költöztek.

A második világháború után a francia mezőgazdaságban is bekövetkezett modernizációs robbanás, a zöld forradalom hatására kialakult versenyben a lépés tartására képtelen birtokok nagy számban szűntek meg, és a ’80-as években 1 millió alá csökkent a gazdaságok száma.

A XXI. század hajnalán már csak 600 ezer volt, napjainkban pedig talán 400 ezer gazdaság működik.

Senki nem tudja, hol áll meg a csökkenés – és mikor?

Azt, hogy ez nem csak a Párizsba akkreditált, Franciaországot valamelyest ismerő diplomaták „megérzése”, Nicolas Senil, az Université Grenoble-Alpes kutatójának a The Conversationben megjelent írása is bizonyítja. Nicolas Senil úgy látja, a francia vidék elnéptelenedése a XX. század második felében felgyorsult, a városi lakosság jóval gyorsabban és nagyobb arányban növekedett, mint a vidéki, a második világháború végéig fennálló egyensúly felborult. (Megjegyzendő, hogy a városi lakosság ugrásszerű növekedésében az ’50-es évek második felében, de különösen a ’60-as évek elején jelentős szerepe volt a fölbomlott francia gyarmatbirodalomból és a közigazgatásilag akkor már franciaországi megyeként kezelt Algériából érkező bevándorlóknak. Ők a nagyvárosok külső kerületeiben épített lakótelepeken tudtak letelepedni, munkát pedig elsősorban az iparban kaptak.)

Nicolas Senil kutatásai szerint 1975-ben kezdett lassulni a városi lakosság növekedése, 1990-ben pedig igazán markánssá vált a fordulat.

Először csak a városok közvetlen vonzáskörzetébe költöztek ki, később viszont egyre messzebbre, „igazi” vidéki környezetbe is megindultak a kiköltözők.

A kutató szerint a vidékről történő tömeges elvándorlást a kulturális identitás elvesztése kísérte, valamint az önazonosság alapjainak és értékeinek megkérdőjelezése. Alapvetően ez lehet a mostani konfliktusok fő forrása, a franciák vidékhez fűződő fele­más kapcsolatának egyik magyarázata. Nicolas Senil úgy gondolja, a modernizációt és ezzel összefüggésben a termelés fölfutásának különböző aspektusait, nem egyformán élték meg a francia régiók. Az elzárt, gépesítésre kevésbé vagy alig alkalmas – elsősorban hegyvidéki – területek lettek a „haladás” legnagyobb vesztesei, míg a jobb adottságú területeket (pl. Közép- és Nyugat-Franciaország) kevésbé súlyosan érintette ez a folyamat.

Az egyetem kutatója fölhívja a figyelmet arra is, hogy a korábbi – a szó legjobb értelmében vett – „paysan”, azaz paraszt mint olyan, eltűnt, és a helyébe a gazdálkodó (exploitant agricole) lépett, ami jelentős részben más foglalkozást takar.

Egyre nagyobb lett az élelmiszerföldolgozó-ipar szerepe, amivel párhuzamosan a vidék egyre inkább elvesztette korábbi jellegzetességeit, és egyre több városokra jellemző tulajdonságot öltött magára.

Egy másik kutató, Catherine Rouvière a sok szempontból kedvezőtlen adottságú Ardèche megye példáját vizsgálta. Azt tapasztalta, hogy a kiköltözés a városból vidékre már a ’60-as évek végének hippimozgalma idején (1969–1973) megkezdődött, még ha sporadikusan is. Az igazi „új vidékiek” (néo-ruraux; Magyarországon faluhelyen sokfelé „bevándorlónak” nevezik a rendszerint valamelyik közeli városból kiköltözőket) megjelenését viszont csak 1975–1985 közé tenné. Ők már jóval többen voltak, és a letelepedésüket is sokkal sikeresebbnek lehet tekinteni, mint a hippikét. A következő 10 évben, azaz 1995-ig már azok kerültek többségbe a kiköltözők között, akik úgy látták, vidékről is tudnak dolgozni (travailleurs à la campagne).

Ebben nagy szerepe volt a motorizációnak és a távközlés, az informatika fejlődésének.

Catherine Rouvière szerint 1995–2005 között már neoliberális politikai környezetben jelentek meg a vidékre költözők között a „városból vidékre menekülő, sérülékeny helyzetű” polgárok (Egy Szegedhez közeli település korábbi polgármestere ezt a jelenséget úgy nevezte, hogy „kiköltözik a szegénység”. Erre a ’90-es években volt nagyon sok példa, amikor a gazdasági és társadalmi átalakulások miatt sokan kényszerültek városi egzisztenciájuk föladására, legtöbbször eladósodás miatt, akik csak egy – jobbára fölújításra szoruló – tanyát, esetleg zártkerti ingatlant tudtak venni, ahonnan szinte sose volt visszaút a városba. (Természetesen volt-van példa tudatos kiköltözésre akár a tanyavilágba, akár összevont zártkerteken kialakított, valóban összkomfortos ingatlanba, de itt egészen mások a motivációk).

A 2005–2010 közötti időszakot Catherine Rouvière szerint főleg az altermondialista szemléletűek kiköltözése jellemezte.

Sokasodó konfliktusok „új” és „régi” vidékiek között

Ahogy egyre többen költöznek ki, egyre markánsabbá válik a különbség a vidékiek és a városlakók életmódja, valamint életszemlélete között, és egyre több, sokszor paródiának tűnő konfliktus keletkezik. Ennek a következménye, hogy az utóbbi években-hónapokban megszaporodtak a vidékre költöző városlakók által helyi lakosok ellen kezdeményezett bírósági eljárások. Úgy tűnik, hogy a vidék háborítatlan nyugalmára vágyók nem tudják elfogadni, hogy vidéken vannak kakasok, amik kukorékolnak, kacsák amik hápognak, a békák pedig brekegnek, a tücskök ciripelnek.

Azon még senki nem csodálkozik, amikor egy turista rádöbben, hogy falusi turizmus alatt másra számított, mert ő legföljebb máshová megy legközelebb.

A kiköltözőkkel viszont más a helyzet.

Tavaly szeptember elején például a Franciaország atlanti partvidékén, a La Rochelle közelében fekvő Oléron szigetén az illetékes büntetőbíróság elutasította egy Saint-Pierre-d’Oléron-i hétvégi nyaraló tulajdonosának panaszát, aki szomszédja Maurice nevű kakasának kukorékolása miatt tett bejelentést. A gallok gyöngyszeme így tetszése szerint folytathatja a hajnali kukorékolást. Ez a szimbolikus győzelem fellelkesítette a vidéki neszek és zajok védelmezőit. Csakhogy tavaly májusban egy Oise megyei, Coco nevű kakas nem volt ugyanilyen szerencsés. A Compiègne-i Büntetőbíróság elsőfokon elrendelte a jószág tulajdonosának, hogy váljon meg madarától.

Ő fellebbezett, és „Mentsd meg Cocót, a Margny-lès-Compiègne-i kakast” című petícióját több mint 92 ezren írták alá.

Júliusban egy másik elmarasztalt kakastulajdonos is fellebbezett Haute-Savoie megyében. Augusztusban egy kempingvezető jelentette fel a szomszéd gazdaság tulajdonosát, mert 27 ezer kacsájának „illata” elrettentette a vendégeit. A bíróság 8 napot adott a telep tulajdonosának, hogy véget vessen a kellemetlenségnek. Elzászban a borászok által a szőlőben használt lótrágya szaga „lehetetleníti el” falusi vendéglátással foglalkozó szomszédaik életét. A Gironde megyei Grignols településen 2011-ben kezdődött per egy tó békáinak párzási időszakban hallatott hangos brekegése miatt, a tó tulajdonosait tavuk lecsapolására kötelezte a bíróság. De akkor hogyan lehet védeni a vizes élőhelyeket? Dordogne megyében egy kártevőirtó céget kért fel egy ingatlantulajdonos múlt nyáron, hogy irtsa ki a kertjéből az ízlésének túlságosan zajos kabócákat. A Puy-de-­Dôme megyei Pignols polgármesterét megdöbbentette, amikor

„méhek ürüléke okozta kellemetlenségek miatt” érkezett hozzá panasz. 2017-ben Haute-Savoie megyébe települt városlakók a tehénkolompok hangjára panaszkodtak, ami a legelőkről odahallatszott.

Ad absurdum, még olyan esetről is beszámoltak polgármesterek, hogy a pihenni vágyó városiak zokon veszik a túl korai harangkongatást.

A francia és a magyar vidék II. világháború utáni fejlődésének eltérései

Franciaországban másként történtek a dolgok mint Magyarországon, nem volt erőszakos tanyafölszámolási politika. A felszámolt gazdaságok földjét szomszédos gazdálkodók vagy pályakezdő fiatal gazdák vették át, ami jól szolgálta egyebek között a birtokméretek folyamatos növekedését, ami versenyhelyzetbe is hozta a gazdálkodókat. Ugyanis csak a fajlagos termelési költségek csökkentésével lehetett talpon maradni, megélni – ma is ez a helyzet –, márpedig ezt csak a birtokméret növelésével – és gépesítéssel – tudták elérni.

Viszont a lakóépületek többnyire elkerülték a pusztulást, nem jutottak a magyar tanyák többségének a sorsára.

Sőt, bizonyos értelemben önálló életre keltek, mert vagy az eredeti birtokos családja tartotta meg vidéki háznak, egyfajta nyaralónak, vagy ilyen céllal vásárolták meg városiak – de semmiképpen nem állandó lakásnak.

Voltak azonban kivételek. Az ország egyes részeibe, főleg délnyugatra, jelentős számban települtek át Nagy-Britanniából. Ők sok falut mentettek meg az elnéptelenedéstől. A helyiek először idegenkedtek ettől, de felismerték a helyzet előnyeit, ugyanis nekik köszönhetően újraéledt a helyi gazdaság – annak minden szociális előnyével együtt.

A koronavírus-járványnak köszönhetően

Az utóbbi két-három évtizedben azonban megkezdődött a vidék „újrafölfedezése”. Kormányzati és önkormányzati programok indultak az infrastrukturális lemaradás csökkentésére, az orvoshiány megszüntetésére, a távközlés modernizálására.

A távmunka terjedésének köszönhetően ez egyre több „igazi”, sokadik generációs városlakót arra sarkallt, hogy a sok szempontból élhetetlen nagyvárosokat nyugalmas vidéki életre cseréljék.

Ezt a folyamatot tovább gyorsította a koronavírus-járvány. Egyre többen költöztek ki Párizsból, Lyonból, Bordeaux-ból annak reményében, illetve azzal az illúzióval, hogy valahol a „campagne” mélyén, egy kis eldugott faluban vagy egy félreeső udvarházban – a mi fogalmaink szerinti tanyán – élvezhetik a csöndet, a nyugalmat, a jó levegőt.

Csakhogy mivel olyanokról volt-van szó, akiknek semmilyen valós ismerete nincs a mai francia mezőgazdaságról, elkerülhetetlen volt a konfrontáció. Azzal szembesültek a kiköltözők, hogy a szélirány változásával más is jöhet az állattartó telepek felől, mint ibolyaillat, ha esik az eső, a szántóföldről az útra fölhajtó traktorok összesarazzák az aszfaltot, kora reggel és késő este zajosak a földre menő vagy onnan jövő traktorok, kombájnok – és igen, még a kakas is hangosan kukorékolhat.

A kiköltözők között – írja a The Conversation cikke – nagyon sokan vannak, akiknél a kiköltözés annak a fizikai megnyilvánulása, hogy lakhelyüket már nem a munkahelyük elérhetősége, hanem a szabadidejük eltöltésére alkalmas helyszín szerint választják meg.

Tehát a vidéki életet választók új hulláma a városi életforma, a városi környezettől való függőség elutasítására fekteti a hangsúlyt.

Ezt számos régió – pl. Francia-Baszkföld, Bretagne – igyekszik kihasználni. Az elmúlt 1 évben például számos régió óriásplakátokon hirdette Párizsban a vidék élhetőségét, jó életminőségét. Ebben az is tetten érhető, hogy szakadék jött létre a város és a vidék között: előbbiről szociális és infrastrukturális zsúfoltságra, az egyén rendszerben elfoglalt és meg nem változtatható helyzetére asszociálnak, míg a vidék képes egyszerre több valóságot (diversité de réalités) befogadni, miközben az egyén közvetlen környezetében a természetesség testesül meg.

Pedig a gazdatársadalom már évek óta jelzi a konfliktusokat. Teljesen jogosan állnak értetlenül az előtt az abszurd helyzet előtt, hogy éppen nekik, akik többek között az új szomszédok élelmiszerét is megtermelik, kellene változtatniuk, sőt megváltozniuk.

A kiköltözők többnyire megbékélnek végül a helyzettel, és elfogadják, hogy a vidéki életnek árnyoldalai is vannak.

Ha ezeket például a párizsi dugókkal kell összehasonlítani, az eredmény nem lehet kétséges. Ezzel együtt nagyon sok türelemre, pedagógiai érzékre van szüksége a gazdáknak, hogy feloldják a konfliktushelyzeteket.

A magánerdő-gazdálkodók is szembesülnek hasonlókkal. A városlakók ugyanis – tisztelet a kivételnek – semmit sem tudnak az erdőgazdálkodás lényegéről. Nem értik, miért kell egy fát is kivágni, a tarvágást pedig barbár természetpusztításnak tartják. Így nem meglepő, hogy az utóbbi években soha nem tapasztalt problémával találkoznak az erdőgazdálkodók például Délnyugat-Franciaországban. Ezt a nagyobb városok, elsősorban Bayonne, Dax, Arcachon vonzáskörzetére jellemző urbanizáció, az ott lakást vásárló vagy házat építő „igazi városlakók” okozzák, akik számát a koronavírus-járvány miatt végleg vidékre költözők tovább növelik.

Ők semmit sem tudnak az ott erdőalkotó tengerparti fenyő évszázadok alatt kialakult termelési technológiájáról – aminek szerves része a tarvágás – és a vele járó ökológiai előnyökről.

Landes vidékén például a szinte csak tengerparti fenyő alkotta erdő gyakorlatilag az elmúlt 100–150 évben alakult. Szinte egybefüggő növénytakaróvá vált, mintegy 1 millió hektáros, gyakorlatilag egybefüggő erdőt alkot. Azelőtt itt a száraz sztyeppékre jellemző ökoszisztéma volt jellemző. Az eredeti ökoszisztémát alkotó természetes flóra- és faunaelemek csak azért tudtak itt megmaradni, mert a rendszeres és nagy területeket érintő tarvágások helyet adnak a sztyeppének.

Amikor egy parlamenti képviselő megérti a lényeget – és tesz is érte

A peres ügyek megszaporodása arra sarkallta a Francia-középhegységben (Massif Central) lévő, kimondottan vidékinek számító Lozère megye egyik nemzetgyűlési képviselőjét, a jobbközéphez tartozó Pierre Morel-À-L’Huissier-t, hogy a „vidéki érzékszervi örökség védelmében” előterjessze az említett törvényjavaslatot.

A francia nemzetgyűlés, vagyis az alsóház kulturális bizottságának tagjai elfogadták, az alsóház pedig már megszavazta a vidék zajait és illatait védő szöveget.

A jogszabály szövegét beépítik a Környezetvédelmi Kódexnek a közös nemzeti örökségről és a vidéki érzékszervi örökség fogalmáról szóló L. 110-1. cikkébe is. A törvény elfogadása után a régiók a megyék támogatásával meghatározzák, hogy a táj­egységnek mik a jellegzetes hangjai vagy illatai, mint amilyen Provence-ban például a kabócák éneke, vagy Hérault megyében a szőlőmust illata. A védelemhez elegendő lesz, ha az úgynevezett „örökségi jegyzékükbe” felveszik ezeket az érintett régiókat.

Magától értetődőnek tűnhet, hogy mindenki tisztában legyen vele, a vidéknek megvannak a maga sajátosságai. Ahogy elfogadjuk egy terület éghajlati vagy földrajzi adottságait, el kell fogadnunk azt is, ami egy vidék mindennapos hagyományait alkotja, és ami a zajokat, szagokat és sok minden mást magába foglal.

Ha egy vidék jellemző sajátosságai már jóval azelőtt léteztek, hogy egy városi – vagy bárki, aki korábban nem ott élt – odaköltözött volna, akkor nem lehet arra hivatkozni, hogy ezeknek ott nincs helye.

Ellenkezőleg, ezek a jellegzetességek egyértelműen hozzátartoznak az ország vidéki életéhez, ugyanúgy, mint a táj, a tájkép – amiket vagy elfogad valaki és megtanul velük együtt élni, vagy elköltözik.

Somogyi Norbert, Gresóné Nesuta Marianna

Magyarország Nagykövetsége, Párizs

Forrás: Magyar Mezőgazdaság