Az első rajtól a Nemzeti Parki Termék védjegyig

Mikor kerültél először kapcsolatba a méhekkel?

- Dédnagyapám méhészkedett a családunkban, vele csak csecsemőkoromban találkoztam. Mégis nagy hatással voltak rám a családban róla fennmaradt történetek. A méhészkedés dédapám öröksége. A szüleim és nagyszüleim nem folytatták ezt a szép hivatást, édesapám villanyszerelő, édesanyám könyvelő – ebből is látszik, hogy messzire került a családunk a mezőgazdaságtól. Engem azonban mindig is vonzott. Éppen ezért mezőgazdasági szakközépben végeztem a középiskolát is, bár úgy adódott, hogy sosem dolgoztam benne. Az első tényleges találkozásom a méhekkel 5-6 éves koromban lehetett. A rokonok közt akad, aki méhészettel foglalkozik, és a családommal őket látogattuk meg egy pusztavacsi vándortanyán.

Az első pergetés, amin részt vettem, 13 éves koromban volt. Csak tovább mélyült bennem a méhek iránti érdeklődés. Nagyon különleges, elérhetetlen világnak tűnt számomra. Aztán amikor betöltöttem a 18-at, megkaptam dédnagyapa méhész pecsétgyűrűjét, amit húszéves méhészkedésért kapott. Ekkor már határozottan tudtam, hogy egyszer méhészkedni fogok.

Végül hogyan lett a tervből megvalósítás?

- 2014-ben döntöttem el, hogy belevágok. Feleségem volt az, aki bátorított mindvégig. Látta, mennyire érdekel a méhek világa, hogy mennyire szeretném elkezdeni, de valami mindig hiányzott hozzá. Így egyszer azt mondta, hogy ne halogassam tovább, vágjak bele. Elkezdtem hát nézegetni a hirdetéseket. Először csak kaptárat akartam venni, amibe majd tehetek befogott rajt, és ezzel el is kezdhetem az ismerkedést a méhekkel.

Szerencsémre mindjárt rajjal együtt hozhattam haza a kaptárat. Mivel azonban úgy gondoltam, hogy egy család nem család, vásároltam még hét családot, amelyekből annyit szaporítottam, hogy 11 családdal tudtam betelelni (1. kép)

Mi volt ekkor a cél a méhekkel? Volt-e valami nagy álmod?

- Azt terveztem eleinte, hogy majd 80 családot ellátok munka mellett. Főállású méhész sosem akartam lenni, ehhez túl bizonytalannak érzem a szakmát. Tehát mindig is másodállásnak képzeltem. Azonban a 80 család túl nagy falat lenne számomra még mindig. Két-három év alatt be kellett látnom, hogy 30 család az, amit biztos kézzel el tudok látni munka mellett, főleg azért, mert korlátozott a segítők száma, ami egy nagyobb állomány esetén óhatatlanul szükséges, ha az ember tisztességesen akarja ellátni a méhekkel járó munkát (2. kép).

Van, ami nem változott azóta sem: a cél mindig is az volt számomra, hogy magas minőségű áru kerüljön ki a kezem alól, bármit is termelek. Én elsősorban a méz mellett tettem le a voksomat, a kezdeti szárnypróbák óta is azon dolgozom, hogy népszerűsítsem a mézfogyasztást.

Jelenleg kistermelőként értékesítem a termést. Most az a célom, hogy a teljes mennyiséget kiüvegezve, közvetlenül a végső fogyasztónak tudjam eladni. Ennek érdekében igyekszem megragadni minden olyan lehetőséget, ami segít a vásárlók szemében vonzóbbá tenni az én termékemet. Például végigjártam azt a rögös utat, aminek a végén a Nemzeti Parki Termék védjegy várt. Öt évre nyertem el a jogot, hogy a Kiskunsági Nemzeti Park termékvédjegyét használhassam (3. kép).

Végül hosszas ügyintézés, utánjárás és várakozás után a nemzeti park kijelölt egy területet, amelyet méhlegelőként használhattam. Ez egy ártér volt, ahol a nemzeti parkkal kötött szerződés értelmében két hónapot tölthettek a méhek. Végül hamarabb haza kellett költöztetnem az állományt. Az ott gyűjtött mézet otthon pergettem ki, ezzel a mézzel pályáztam a Nemzeti Parki Termék védjegyért. Újabb szerződések, mintabeküldés, procedúra… De megérte, mert végül az ártéri vegyes virágmézemen ott lehet a munkámat elismerő védjegy! Majd ugyanezzel a mézemmel neveztem Gyulán is az „Év Kiváló Méze” mézversenyen, ahol arany fokozatot kapott (4. kép). Nagyon büszke vagyok erre a mézemre, bár szoktam mondani, a felcímkézett üveg úgy néz ki, mint egy versenyautó.

Elkezdtem egy saját „brandet” kialakítani, ami szintén azt a célt szolgálja, hogy a mézemet egyenesen a végső fogyasztók asztalára juttassam (5. kép). Ez azonban hosszadalmas folyamat, az eddigi eredményeim egy év fáradságos munkájába kerültek, és még mindig nincs vége.

Nagy sikerek ezek pár, méhészettel töltött év után. Kitől kaptad a jó alapokat, hogyan képezted magad, ami segített idáig jutni?

- Részt vettem egy OKJ-s tanfolyamon, ami egy féléves képzést jelentett. Ezen kívül az internetről, könyvekből tanultam.

Azt szokták tanácsolni, hogy a kezdő először keressen egy „öreg” méhészt, akinél tanulhat, és ezután kezdjen csak önálló munkába. Én ezt nem így csináltam. Előbb lettek méheim, és utána kezdtem eljárni idősebb méhészekhez, akik elláttak tanácsokkal. Természetesen ennek meglett az eredménye: az első évben 11 családdal indultam a télbe, de csak 5 érte meg a következő tavaszt. Sírva csuktam be az üres kaptárakat. Ezen a ponton majdnem feladtam. Azonban a szakközépiskolában megtanultam, hogy a mezőgazdaságban legalább ötéves távlatot kell nézni, így elhatároztam, hogy nem adom fel, adok magamnak még egy esélyt.

Például egy idős méhész javasolta, hogy hallgassak meg minden tanácsot, és azokból válasszam ki azt, ami az én méhészetem adottságai számára a legmegfelelőbb lehet, próbáljak ki többféle dolgot, és találjam meg a saját módszereimet. Azután a gyászos első telelés után pedig felhívták a figyelmemet arra, hogy először az atkairtást kell megtanulni, méhészkedni ráérek utána is. Ennek az igazságát hamar beláttam.

Mindent összevetve nehéz volt a kezdet. Minél inkább beleástam magam a méhek témájába, annál inkább rá kellett jönnöm, hogy a méhészet rendkívül bonyolult, hiszen azon túl, hogy megtanulunk bánni a családjainkkal, sok egyéb területen is naprakésznek kell lenni. Mert ez nem csak a méhekről szól.

Bejelentkezés, kijelentkezés, vándorlás, a munkafolyamatok összehangolása – mindez sokszor komoly logisztikai szervezést igényel.

Hogyan fogadta a családod és a barátok, hogy elkezdtél méhészkedni? Jelentkezett-e bármilyen gond a szomszédokkal?

- Azt már említettem, hogy a párom unszolása adta meg a végső lökést ahhoz, hogy tényleg belevágjak. A mai napig mindenben támogat. A család többi tagja is elfogadta. Édesanyám szokott lenni az egyik segítségem pergetéskor, ráadásul a méhek állandó telephelye is nála van, mivel ott áll rendelkezésre akkora terület, ami alkalmas erre. Eleinte még az én házamnál voltak. Mivel júliusban kezdtem, így abban az évben nem igazán okoztak gondot. Majd a következő tavasszal az egyik szomszéd többször is jelezte, hogy „megcsipkedik” őt a méhek, és rájárnak az esővizes hordóra.

Miután az önkormányzattól kijött egy bizottság ellenőrizni a méhtartás körülményeit és szabályosságát, megállapították, hogy minden rendben történt a méhek elhelyezésekor. Az ügy vége az lett, hogy pert nyertem a szomszéd ellen, aki viszont ezek után megfenyegetett, hogy meg fogja mérgezni a méheket. Így a békesség, és főként a méhek védelme érdekében úgy döntöttem, hogy keresek egy másik telephelyet a számukra. Ez lett édesanyám kertje, ahol azóta is zavartalanul tudok dolgozni velük.

A nagyobb munkákban segítségem is szokott lenni. A pergetéseknél a feleségem, édesanyám és egy volt kollégám alkotja a mára már összeszokott brigádot. Korábban barátaim is segítettek, de sajnos ők messzire kerültek tőlünk, elköltöztek. Vándorolni egy méhésztárssal együtt szoktam. Korábban csak a környékre jártam, idén azonban elmondhatom, hogy megvolt az első északi akácom is, ahová ezzel a méhésztárssal összefogva mentem.

Hogyan összegeznéd az elmúlt évek tapasztalatait?

- Aki megszereti a méheket, annak betegséggé válik, igazán megnyugodni csak a méhek közt tud (bár a párom szerint engem nem nyugtatnak meg, mert kívülről ő csak annyit lát, hogy állandóan idegeskedem miattuk). El kell ismerni, hogy nehéz szakma a méhészkedés. A szeszélyes időjárás, a változó klíma olykor váratlan akadályokat tud az utunkba gördíteni. Ezért sem szabad leragadni a sokéves sztereotípiáknál, rugalmasnak kell maradni, ne féljünk új dolgokat kipróbálni.

Mi a kedvenc történeted az elmúlt évekből?

- Nagyon kalandos volt a Nemzeti Parki Termék védjegy megszerzése, ugyanis a méheket ártérben tudtam lepakolni, és egyszer csak a Tisza elkezdett áradni. Kint aludtam a méheknél, az autó platóján.

Ahogy nőtt a víz szintje, úgy fogytak el onnan a kaptáraim. Kalandos volt! Rengeteget idegeskedtem akkor. De mindezt feledteti egy ismerősünk 7 éves kislánya, aki méhész szeretne lenni. Az apukájával olykor eljön a méhekhez, és figyeli a kaptár csodálatos világát. Nem is fél tőlük. Örömömre szolgál, hogy megszerettethetem a méheket a jövő méhészgenerációval.

Szűcs Andrea

Abaliget